Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 15-16,. szám - Birodalmi gondolat és nemzeti öncélúság

. Ha jól emlékszem rá, a korponai országgyűlésen hangzott el először tudatos világossággal az a megfontolás, hogy a nagyobb nemzeti „libertás" nem kíván-e territoriális áldozatot? Ott vetődött fel először — a nyugatimagyar Illésházy és az erdélyi Bocskay alkudozásai során — az a kétség, hogy nincs-e mélyreható ellentét a magyar nemzetiség féktelenebb szabadságvágyának teljes kiélése és a birodalmi gondolatnak más nemzetiségi erőkkel is számoló és azok számára is fejlődési lehetőséget biztosító, guvernamentális koncepciója között. Ma világosabban és tisztábban látva a problémát, azt mondhatjuk, hogy ez az ellentét csupán csak a nemzeti öncélúság fogalmának olyan értelmezése esetében áll fenn, amilyen értelmezést annakidején a korponai országgyűlés hajdúi és tiszai nemesei használtak és amilyen értelmezésben az előbb említett „faji öncélúságnak" nevezett fogalmazás használja. De semmi esetre sincs ellentét a birodalmi gondolat fogalma és a nemzeti öncélúság Zrínyi—Széchenyi-féle fogalmazás között. Sőt ellenkezőleg. A birodalmi gondolat magyar fogalmazásának megvalósulása egyenesen attól függ, hogy mennyire tudjuk megélni nemzeti öncélúságunkat abban a magasabbrendű értelemben, ahogy azt nagy magyarjaink mutatták és tanították. Mert mit jelent a „birodalmi gondolat" magyar fogalmazása? Semmiesetre sem jelent olyan materialisztikus jellegű imperialista törekvést, amely egyszerűen csak erőhatalmi tényezőkkel akarja biztosítani a magyar nemzetiség minél tágabb kiélési lehetőségeit. Semmiesetre sem jelent nyers és brutális hódító szándékot. De jelenti — a magyar történelem legjobb és legszebb hagyományainak jogán — azt az igényt, hogy a magyar nemzetiség politikai életformát adó ereje és képessége megnyilatkozhassék olyan méltó és tágabb birodalmi keretben, amely, ha túl is terjed a magyar nemzetiség etnográfiai határain, mégis jobban biztosítja a benne élő nemzetiségek sajátos értéktermelő lehetőségeit, mint a jelenlegi állapot. Hangsúlyozom, hogy a magyar birodalmi gondolatnak érvényesülést kereső eszközei nem lehetnek erőhatalmi eszközök. A magyar birodalmi gondolat valósító eszközei ott vannak a magyar nemzeti öncélúság előbb említett magasabbrendű értelmezésének erkölcsi fegyvertárában. És a történelmi hagyományokon épült modern magyar birodalmi gondolat sohasem hivatkozott más jogokra, csupán a szellem-erkölcsiekre, sohasem hivatkozott az apriori faji felsőbbrendűség gőgös argumentumára, mindig csak azokra a birodalomszervező erkölcsi és szellemi erőkre, amelyekből mi ezer esztendőn át vizsgáztunk a történelem ítélőszéke előtt úgy, ahogyan nem vizsgázott egyetlen más dunavölgyi nemzetiség sem ... Ha arra gondolunk, hogy már István királyunk, fiához intézett szavaiban azt az országot nevezte boldognak, amelynek kebelét „sokféle fajú és nyelvű nemzetek lakják", akkor lehetetlen, hogy ne érezzük meg nemzetiségi jellemünknek azt az imperativ vonását, amely bennünket mindenkor a más nemzetiségekkel szemben való türelmes, megértő és humánus magatartásra kényszerített. Ha volt ezzel a jeliemi paranccsal ellentétes magatartás, — arról majdnem mindig kimutatható, hogy vagy nem magyar vérségi alkat közvetítette, vagy a magyar vérség helyi és átmeneti dekadenciájának eredménye volt. De ezeréves történelmi életünk folyamán minden jelentős kollektív és nagy-magyarjaink egyéni attitűdjében is megnyilatkozó és sajátos jellemükhöz hű gesztusban a magyar birodalmi gondolatnak az a lényege fejeződött' 174 ki: hogy itt, ebben a földrajzilag és gazdaságilag adott dunavölgyi egységben a politikai egységnek is olyan testvéries formáját kell megteremteni, amelyben, szlovák, román, szász, szerb, horvát és délnémet éppen olyan jól érezze magát és egyéni, meg nemzetiségi létét éppen olyan szabadsággal élje ki, mint a magyar nemzetiség. Ennek a sokrétű törekvésnek egyensúlybahozása és nivellálódása a magyar nemzetiség legszebb történelmi hivatása és ezeréves történelmünk ezer, meg ezer tanusága bizonyítja, hogy ezt a hivatást itt ezen a földrészen semmiféle más nemzetiség oly sorsszerűén adott jeliemi adományokkal szolgálni nem tudta, mint a magyar. Ez a magyar nemzetiség volt az, amely a magával hozott keleti, uralkodó temperamentumot az önmagával -folytatott állandó és szívós tusakodással olyan türelmes, fölényes és megértő~TTriassággá tudta finomítani, ami a sokrétű nemzetiségi birodalmak kormányzásának egyetlen komoly lehetősége. Kétségtelen, hogy az uralkodás nvers ösztönének ilyen közmondásossá vált magyar úri nobilitássá való alakulását az is elősegítette, hogy alig van Európának olyan nemzetisége, ahol legalább is a nemzetiségi öntudatot hordozó rétegek és a reprezentáns egyéniségek a kereszténység erkölcsszelidítő lényegét oly igazán és oly mélyen átélték volna, mint a magyar nemzetiség életében. Ezek a nemesebb és szellemibb jogcímek ott vannak kodifikálva a történelemben. Mutasson még egy nemzetiség példát arra, a nobilitásra és tártkarú nagyszívűségre, amit a magyar nemzetiség még rendi struktúrája idején tanúsított, mikor az idegen nemzetiségeknek akkora tömegét vette fel a magyar élet kiváltságosainak sorába, a magyar nemesség corpusába, — mint a magyar. Mutassanak példát arra, hol, melyik dunavölgyi nemzetiség nagyjai keresték akkora objektivitással, szeretettel, megértéssel, akkora nemes szenvedéllyel a más nemzetiségekkel valá megértést, együttműködési lehetőséget, türelmes megtérést, mint a magyarság nagyjai. Mutassanak olyan könyvet, mint amilyen a mi Wesselényi Miklósunkké, ez a nevezetes „Szózat" című könyv, amelyben egvforma jogokat, egyforma szabadságot, egyforma „nemzetiségi öncélúságot" követel szláv, román és magyar nemzetiségeknek a magyar birodalmi territóriumon. Nagyobb és teljesebbszabadságot és boldogulási lehetőséget, mint amilyen minden más impériumban élő szlávnak és románnak adatott. És mutassák meg azt, hogy a legnagyobb szerb beszélt-e olyan mélységes megértéssel, tisztelettel és megbecsüléssel a magyar nemzetiségről, mint ahogyan a LegnagyobbMagyar beszélt naplójában többizben is, a szerb nemzetiség általa felismert nagyszerű kvalitásairól. És mondjanak példát arra, volt-e párja bármelyik dunavögyi nemzetiség parlamentjében annak a szinte szent és emelkedett objektivitásnak, amely Deák Ferenc szavaiban már a kiegyezés után nyilatkozott meg, amikor a Magyar Nemzeti Színház szubvenciójának ügyében felszólalva egyformaelbánást követelt a hazai magyar és szerb nemzetiségek kulturális törekvéseinek elbírálásában. És beszéljünk-e Kossuth Lajos nemzetiségi elgondolásairól, amelyekben á magyar történelmi géniusz hagyományosan humánus, megértő és objektív szelleme nyilatkozott meg, nem is szólva Szemere szegedi nemzetiségi törvényéről, amelyről sokaknak az a véleménye, hogy csak az volt a baja, hogy nem egy évvel előbb hozták, amikor még el lehetett volna általa kerülni a nemzetiségek felkelését. A túlsó oldalról talán csak a csehek legnagyobb történetírója, Palacky-ra lehetne hivatkozni, aki készséggel elismerte, (még 1865-ben) hogy „a nemzetiségi egyenjoi