Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 15-16,. szám - Magyarország a történelem útján

KRÓNIKA lllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll IIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIIIIIIII I MAGYARORSZÁG A TÖRTÉNELEM UTJÁN. E hónapban lesz 410-ik évfordulója a mohácsi vésznek és 415-ik évfordulója Nándorfehérvár elestének, mindkettő pontosan augusztus 29-én. Tehát már 1521. augusztus 29-én kezdődött az a tragédia> amit úgy ismerünk történelmünkben, mint az önálló magyar nemzeti királyság megszűnésének a kezdeatét, azét a királyságét, amit Szent István alapított és fejlődött, ragyogott egész Hunyadi Mátyásig. A tatárjárás epizódja sem tudta fejlődésében megakasztani, mert a tatárjárás „külpolitikailag" egész más konstrukció volt, mint a törökjárás. Nagy kár, hogy az iskolai történelemtanításunk nem fektet nagyobb gondot annak az oknak a kiemelésére, amely alapjában lehetővé tette II. Szolimán török szultánnak a magyar nemzeti királyság megsemmisítését. Mert ha iskoláink több helyet szenteltek volna a magyar történelem tanításában a mohácsi vészt közvetlen megelőző indító erők feltárásának, mint amilyen volt például az ú. n. cognaci liga, I. Ferenc francia király és V. Károly vetélkedése, hozzáadva a Mediciekből származó VII. Kelemen pápa szerepét, akkor tisztábban látná nemcsak a mai nemzedékiink> de a világháborút megelőző magyar nemzedék is tisztábban látta volna, hogy milyen veszélyeket rejt magában mindig a nagyhatalmak vetélykedése a kisebb államok számára. Mi csak azt tanultuk és tanulják ma is fiaink, hogy II. Szolimán, a nagy hódító török szultán, hadaival letiporta az elgyengült Magyarországot, de nem tanultuk azt, hogy az akkori nemzetközi diplomácia úgyszólván szabad kezet adott ennek a szultánnak a nagy Habsburgi császár, V. Károly, európai nagy uralmának a gyengítésére, amelynek nem volt más útja, mnt a Duna-völgyén keresztül Bécset elérni. Ez skerült is, de csak annyiban, hogy Magyarországot megszállták, tönkretették, azonban Bécset nem tudta elfoglalni, nem is volt fontos számára ez, megelégedett Magyarországgal, mint szabad zsákmánnyal. Négyszáz évvel ezelőtt nem volt a nemzetközi diplomácia oly fejlett, mint ma, habár az egymással vetélkedő nagy nemzetek már akkor is felhasználták mindazokat az eszközöket, amelyek alkalmasaknak lásztottak céljaik eléréséhez, mégha ez az eszköz a kereszténység által pogánynak megjelölt muzulmánok hordájában jelentkezett is. Azt sem tagadhatjuk a történelem tanításaiból — akár a régmúlt, akár a közelmúlt történelmét lapozgatjuk —, hogy a nagy államegységek, a nagy nemzetek külpolitikai irányzata idővel nem változik, hogy a gravitáció törvénye erösebb minden más faji, vagy nemzeti célerőnél. Példa erre az 1871-iki német győzelem alkalmából Marx és Engels tiltakozásai Elsass-Lotharingia annektálása ellen azzal az érvvel, hogy ez végeredményben Franciaországot az orosz cárizmus karjaiba fogja hajtani. A két szocialista próféta tiltakozása a „reakciós cárizmus" ellen szólt, de mit látunk ma? Franciaország Elsass-Lotharingia visszanyerése után is Oroszország karjaiba menekült, akkor, amikor ott már nem a reakciós, antidemokratikus cárizmus uralkodik, hanem a marxizmus földreszállt paradicsoma. A különbség csak az, hogy a despotikus cári uralom Marx idejében nem akarta despotizmusát kiterjeszteni egész Európára úgy, mintahogy a mai Oroszország ki akarja terjeszteni az egész világra a marxizmust. Németország kibékülése Ausztriával igen nagy jelentőséggel bir Magyarország helyzetére, noha a nagy államegységek célkitűzéseiknél, a történelem országútján való haladásban, nem szoktak tekintettel tenni a kis államok érdekeire, hiszen ismerjük Hitler felfogását e tekintetben, ami szintén nem nagyon bíztató a kis államokra, kis népekre. Ha most visszanyúltunk a mohácsi vészig kis nemzetünk történetében, azzal csak azt akartuk dokumentálni, hogy mi áldozatai voltunk négyszáz évvel ezelőtt a nagy nemzetek vetélkedésének és ezért a mi országunk átvonulási terület volt, ez a veszély nem szűnt meg négyszáz év után sem, azzal a különbséggel, hogy a török helyett a nagy szovjet áll kapuinknál az ö előretolt kis szövetségeseivel. A világ közvéleménye megegyez abban, hogy egy újabb világháború elkerülhetetlen, hónapok vagy évek kérdése ez csupán. A Róma—Berlin—Wien—Varsó tengely erősen kirajzolódott az utolsó hetekben, ez nekünk biztos védelmet nyújt nyugat felől jövő minden nyomásnak, de kelet felé ismét mi vagyunk az élen. A magyar külpolitika további irányzata is csak egy lehet: A semlegesség megőrzése úgy nyugat, mint kelet felé. A mohácsi vészből tudjuk ezt leszűrni... BEKÖTŐUTAK. Egyik hétfői hetilapban olvastunk pár héttel ezelőtt egy igen érdekes riportot, amely mellett több okból nem meheünk el megjegyzés nélkül. Legetsösorban is azért nem, mert az objekth újságírás hiányát tapasztaltuk az egészben, eltekintve a politikai beállítottságtól. Mert lehet mindenbe belevinni politikát bizonyos pontig, de van és kell lenni egy határnak, ahol neutrálódni kell a politikai beállítottságnak is. S nincs veszélyesebb, ártóbb, mint a meggyözödésnélküli újságírás. így a tárgyilagosság törvényei szerint lehet hirdetni minden elvet, meggyőződést, felfogást sajtó útján, anélkül, hogy olyan eszközökhöz kelljen nyúlni, amelyek nem lehetnek méltók a sajtó hivatásához. Az említett riport Ottó királyi hercegről készült és tiszteletben tartva a legitimsta tábor meggyőződését, célkitűzését, regisztrálnunk kell egyes jelenségeket ezzel a megjelent riporttal kapcsolatban. Nem a legitimista pártok hibája az, amire mi itt egyeseket figyelmeztetni akarunk, de olvasva ezt a tudósítást, valahogyan olyan íze van, mintha az egyik budapesti redakcióban készült volna, mégpedig átlagos képzettségű politikai vezércikkíró tollából. Mert elhisszük készséggel, hogy Ottó széles tudású, nagy látókörű, tanult ifjú, aki már ma csalhatatlanul jól tájékozott a magyar viszonyok tekintetében, aki egy nappal sincs elmaradva a magyar politikai helyzet ismeretében. Elhisszük, hogy ő beszélt a reformkorszakról, választójogról, a Duna-völgye problémáról, a diktatúráról, szóval mindenről úgy és olyan preciz tájékozottsággal, mint tette volna Rassay Károly, ha történetesen az újságíró őt kérdezte volna a mai magyar problémákról. De megvagyunk győződve arról, hogy Rassay Károly kifelejtette volna a — bekötőutakat, pedig ő igazán széles látókörű, képzett politikus. íme, Ottó túltett tájékozotságában, programadásban még Rassay Károlyon is. Nem vonjuk kétségbe, hogy a hétfői lap munkatársa ott volt Brüsszelben a Palace-hotel szalonjában és beszélgetést folytatott Ottó királyi herceggel és titokzatos négy kísérőjével, akiket csak így jelez a diszkrét (végre egyszer diszkrét!) riporter: „egy magyar gróf", akinek ősei Rákóczi mellett kuruckodtak, „egy magasrangú katona", aki nyugalmazott és markáns arcélű, továbbá „egy dunántúli földbirtokos-politikus", akinek családja sok Kossuth-párti képviselőt adott az országnak, végül pedig „nagyhírű fiatal tudós". Miért maradnak a kíséret tagjai rangrejtve? Hiszen az objektív újságírónak érdeke, hogy tudósítása minél autentikusabb legyen, valamint nem szégyen és nem is üldözött nálunk az, aki hűen kitart a volt magyar király családja mellett, így tehát nyugodtan megnevezhette volna a kíséretet is. Ez éppen olyan hiba, mint az a többször idézett 167