Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 5-6. szám - A társadalombiztosítás uj útjai. 4. [r.]

dékfizetés a MABI-tól eltérően van megállapítva, a juttatás az egyén relatív szempontjából majdnem azonos. Hogy pedig a reális juttatásnál mutatkozó eltérés ellenére a járulékbefizetés ennél az ágnál mégis majdnem azonos a MABI-val, az a következőkkel indokolható. Az üzemi alkalmazottaknál a munka megkezdésének rendes átlagideje 16—17 esztendős korra esik, míg az irodaiaknál 21—24 esztendővel kezdődik ugyanaz. Amikor tehát az OTI-nál biztosított már 37 éves korában élvezheti és igényelheti a biztosítás szolgáltatásait, addig a MABI biztosított legjobb esetben 41—44 éves korában érheti el ugyanazt. Az özvegyi járadéknál éppen az előbb ismertetett grafikon adatai alapján természetesnek kell találnunk, hogy a MABI-nál kapott 2.6%-kal szemben a csökkent szolgáltatás ellenére 2.4 a járulékbefizetési kötelezettség, mert hiszen, amint az az ábrából azonnal kitűnik, lényegesen több azoknak a száma, akikről özvegyi járadék formájában majd a kötelező biztosítónak gondoskodnia kell. Nagyobb eltérés mindössze az árvajáradék fizetési kötelezettségénél jelentkezik, itt az OTI néven megjelölt kötelező biztositónak. Annak ellenére ugyanis, hogy lényegesen több a gyermekek száma, mint a MAB-Inál, egyedül az a tény, hogy gyermekeknél csak 15 év a gondoskodási határidő, nagy mértékben csökkenti a biztosító megterhelését olyannyira, hogy a MABI-nál, egyedül az a tény, hogy gyermekeknél csak járulékbefizetés szükséges e járadék fedezéséhez. Összegezve most már a végeredményeket, az öregségi 3.4, az özvegyi 2.4 és az árva 0.8%-át, összesen tehát 6.6%-át kapjuk az átlagfizetésnek. Ha már most ehhez is hozzácsapjuk az átlagos életkor esetleges növekedési lehetőségét az orvostudomány fejlődésével kapcsolatosan, valamint a jogosultság elérése előtt elhaltaknak fedezésére szolgáló 0.9%-ot, akkor 7.5%-a az átlagfizetésnek volna az az összeg, amelyet járulékként munkaadónak, munkavállalónak és az államnak be kellene fizetnie a kötelező biztosítóhoz, ahhoz, hogy a fentebb ismertetett járadékszolgáltatások fedezve legyenek. Hogy a 7.5%-ból az államot terheő 1% nemcsak hogy újabb terhet nem jelentene, hanem a munkanélküli segélyek fogyatkozása révén bőségesen megtérülne, arra itt nem kell újból hivatkoznunk, hiszen csak arra kell gondolni, hogy 37 éven felül a munkából kieső üzemi alkalmazott többé munkanélküli nem lehet, mert a minimális megélhetéshez szükséges járadékot a kötelező biztosító feltétlenül nyújtani fogja s akkor egyúttal e megoldás nagy társadalompolitikai horderejét illetőleg is tájékozódást szerzünk. A munkavállalóknak és munkaadóknak a mai 2%kal szemben tehát 3V4%-ot kellene a biztosítóhoz befizetniük. Alig felénél többet tehát annak az összegnek, amit az öregségi ágazatra esőleg fizetniök kell. Hogy ez mennyire keveset jelent az említett szolgáltatásokkal szemben, arra itt újra rámutatni nem kívánunk, hiszen aki e tanulmányt végig figyelemmel kísérte, kell, hogy a következtetéseket egymaga is le tudja vonni. E helyütt még csak arra a nézetre szeretnénk reflektálni, amely látván a mai biztosítás tehetetlenségét, az adminisztráció és bürokratizmsu túlméretezettségét, ki akarja venni ezt az egész kérdést az állam kezéből és azt az általános magánbiztosítás keretei között szeretné megoldani. Meg kell errevonatkozólag állapítanunk, hogy az az indok, amely ezt a biztosítást egyáltalán kívánatossá tette, az a kisemberek előre nem látása és takarékoskodási nehézsége. Ha a dolgokat a maguk valójában vizsgáljuk, rá kell jönnünk arra, hogy mindig a jobb anyagi helyzetben élők azok, akik adott körülmények között még aránylagosan is sokkal jobban biztosítják a jövőjüket. De rá kell mutatnunk ezzel kapcsolatosan egy különlegesen magyar tulajdonságra, a takarékoskodni nem tudásra. Kétségtelenül ismert tény az, hogy a mi létstandardunkat mindig keresetünk száz százalékos elhasználásával a maximumon tartjuk, sőt sok esetben azon felül is. Tény ez, amelyre még csak a „szomorú" jelzőt sem tudjuk alkalmazni, mert épp ennek a különlegességnek a következménye az, hogy mind máig nyugati színvonalon tudtunk maradni és Európa védőbástyáját képeztük a Balkán felé. A helyzet tehát az, hogy csak kényszerítöerejü jogszabály lehet az, amely a biztosításra leginkább rászorultakat arra kötelezni tudná. Ezt pedig magánbiztosítás körében elképzelni aligha lehet, még ha az a mai helyzettel szemben kevesebbért többet is nyújtana. De véleményünk szerint nem is olyan kívánatos ez. Nem pedig azért, mert éppen ehhez az intézményhez olyan meszemenő szociálpolitikai következmények kapcsolódnak — gondoljunk csak a munkanélküliségre —, amelyeknél az államnak elsőrendű érdeke, hogy azoknak irányítását száz százalékosan kezében tartsa. Továbbmenőleg pedig egy magánvállalkozásnak kétségkívül rentábilisnak kell lennie. Ez az elképzelés pedig nem birja ki az üzleti nyereséget, mert minden egyes fillérrel, amelyet a magántársaság nyereségként elkönyvel, a megrokkantakat vagy özvegyeket kell, hogy megrövidítse. A társadalombiztosítás kérdése feltétlenül állami probléma, nem magánügy, csak helyesen kell megoldani Az állam is meg fogja ugyanazt tenni tudni, mint a magánbiztosítás, sőt jobban és olcsóbban nyerészkedési célok nélkül. Nagyon sok olyan ága és részletkérdése van még a nyugdíjbiztosítási elgondolásnak, amelyekről itt nem beszéltünk, mert e kis tanulmány keretében arra hely sem lett volna s nem is volt más célunk, mint egy gondolatot, amelynek jövőjében hiszünk, elindítani, hogy az arra épített munkásság egyszer meghozza a gyümölcsét. Ha a nyugdíjbiztosítás hatalmas elgondolásához csak ezzel a pár sorral is járultunk hozzá, úgy érezzük, hogy ez a munka nem volt felesleges, hiábavaló — s amit leginkább remélünk — eredménytelen. ... A determinizmus — mitológia: az életben csak erős akaratok és gyenge akaratok vannak. Csak nem mindig annak a jele, aminek hijjával van, ha gondolkozó minden okozati láncolatban valami kényszert: szükséget, kötelezettséget, nyomást, szabadsághiányt mutat ki. Ez az érzés megnyilatkozás, az egyén nem áruló, csak gyengeségét, szolgaság után való vágyát árulja el. Nietzsche: Jesneits von Gut und Bőse. 47