Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 1-2. szám - A társadalombiztositás uj útjai. 2. [r.]

lyet a járadékot élvező kapott volna, ha életben lenne. Hogy e szolgáltatások valójában mit jelentenek, az akkor tűnik ki, ha ismertetem, hogy az OTI-nál biztosított özvegye eme 50%-os járadékot is csak akkor kaphatja, ha 65-ik esztendejét betöltötte, vagy megrokkant. Abban az esetben pedig, ha férjhez megy, a járadékélvezete közben, egy évi, ha annak várása közben, fél évi, járadékának megfelelő végkielégítésre van igénye. Itt nem kell arra hivatkoznom, hogy az emberi átlagos életkor cca 64 esztendő, vagy arra, hogy a fiatalon maradt özvegyek nagyrésze újból férjhez megy, vagy hogy vajmi kevés megnyugvást jelent egy családfő halála esetén számára az, hogy neje majd 65 éves korában, ha addig éhen nem hal, pár pengős járadékot fog kapni, elég a tényeket szárazon regisztrálnom. Legfeljebb arra hívom fel a figyelmet, hogy a biztosítási jelleg itt is a legteljesebb mértékben hiányzik, mert hiszen azzal, hogy az özvegynek, bármikor is hal meg a férj, csak 65 éves korában vagy rokkantság esetén fizet, még a haláleset bekövetkeztének a rizikóját sem vállalja a biztosító. A MABI a nála biztosítottak özvegyei számára ugyan bármikor a haláleset pillanatában folyósítja az özvegyi járadékot, de ezzel szemben a járadéktörzsön felül csak a befizetett járulékok 19%-át, illetőleg annak felét adja az öregségi, rokkant, özvegyi és árvajáradék jogosultaknak, az OTI 24%-ával szemben s innen merít ehhez fedezetet. Összegszerüleg a legkisebb jogosultság megnyílásakor a következőképen fest a helyzet. A biztosított 200 járulékhete betöltése és elhalálozása után az özvegy, a járadéktörzs 50%-át is figyelembevéve, 120 pengős átlagfizetés után, cca 7.40-t, 200 pengő után 9-et, míg 300 pengő után 11 pengőt kap havonta kézhez. Kommentár nem kell, beszélnek a számok maguktól is. Az árvajáradék 15, illetve 30%-át teszi ki annak az összegnek, amit a járadékos kézhez kapott volna életében, aszerint, vájjon félárva, vagy egészen árva-e a járadékélvező, s 15—17, illetőleg feljebb 18 esztendős korhatár, ameddig a biztosítók azt folyósítják. Errevonakozólag két rövid megjegyzést: Az egyik az, hogy 50 éven alul a munkavállalói halálozási statisztika igen alacsony, s 50 éven felüli munkavállaló ritkán hagy 18, pláne 15 éven aluli gyermeket hátra, a másik az, hogy ha más esetben még talán lehetett volna — habár gyengén is — érvelni azzal, hogy ezek az intézmények nem hivatottak pótolni a takarékosságot, csak alapul kívánnak szolgálni arra, ebben az esetben még ez sem állhat meg, hiszen egy aránylag korán elhalt munkavállalónak takarékosságra alig volt alkalma, a gyermek dolgozni még nem tudhat, mint esetleg az özvegy, s a havi 4—5 pengős járadék aligha elég az életfenntartásra. Ennyit voltam bátor röviden a rokkantsági, özvegy és árvabiztosításról elmondani. Igyekeztem megvilágítani, minő kevés a biztosítók kötelezettsége s hogy a járulékok sokszorosan túl kell hogy fedezzék azt. Eddigi fejtegetéseim kétirányúak voltak. Egyfelől számszerűen szembeállítva a szolgáltatást és ellenszolgáltatást, rámutattam arra, hogy amíg a legpesszimisztikusabban a végtelenig lecsökkentették az egyiket, ennek az értékéhez arányosítva nagyra irányozták elő a másikat, másfelől az egész megoldás fogyatékosságait feltárva, az intézmény hibáját, hézagait és elégtelenségét igyekeztem kimutatni. Az előbbiekre vonatkozólag segítségemre voltak a külföldi példák és a statisztikai összeállítások, az utóbbira nézve maguknak a járadékoknak a számszerűségei. Üt a nyugdíjbiztosítás jelé. A mindeddig elmondottakat nemcsak azért bocsájtottam előre, hogy egy létező intézményt hibáinak kimutatásával leromboljak, vagy hogy csupán az elégületlenségnek adjak kifejezést. Amennyire ismerem a hibáit ennek az intézménynek, annyira tudatában is vagyok annak az óriási eredménynek is, amelyet létrehozatala jelentett és mindaz, amit hibaként feltártam, csak megelőzője volt annak a törekvésnek, amely egy kiegyensúlyozottabb, tökéletesebb intézmény létrehozásáért küzd. Szembe akarok szállni azzal a véleménnyel, amely nem tudja a takarékosság egészét az intézményben meglátni s ad annyit, hogy meghalni ne lehessen, de nem nyújt annyit, hogy a megélést lehetővé tegye. Elfogadva az elvet, hogy a takarékosság mindenkinek belső lényéhez van fűzve, ki-ki annyit tesz félre, amennyit akar, de azt már elsőrendű fontosságúnak tartom társadalompolitikai szempontból, hogy ezek a takarékoskodási különbségek csak a létminimumon felül jöjjenek számításba, mert olyan társadalombiztosítás, amely ha nem is az éhenhaló, de az éhezők tömegeit teremti, nem tudja valódi feladatát ellátni. De kell, hogy egy ilyen társadalombiztosítási megoldás a munkanélküliségre is éreztesse a maga jó hatását, mert hiszen egyrészt ennek a kérdésnek a megoldása is csak közvetett utakon érhető el, a hosszabb idő óta dolgozó és állásukból kiesőket is segítve, másrészt a problémának olyan elkerülése, mint azt eddigi biztosításunk tette, a legnagyobb nehézségek elé állítja a mindenkori kormányokat. Ami az iparra és kereskedelemre, valamint a munkavállalókra háruló esetlegesen nagyobb terheket jelenti, arra vonatkozólag már megjegyeztem, hogy más szolgáltatásokért egészen más áldozatokra hajlandók az emberek (itt a munkavállalói részre gondolok és hivatkozom az elismert vállalati nyugdíjpénztárakra, ahol majdnem kétszeres a járulékfizetési kötelezettség) a munkaadói versenyképességre vonatkozólag pedig statisztikailag már kimutattam, hogy ez arra gátió hatassál nincsen. Épen a munkanélküliségre gondolva pedig egészen mindegy, hogy annak megoldására közvetve vagy közvetlenül adó vagy járulék formájában járulnak-e hozzá a munkaadók. Az állam pedig niagasaob hozzájárulásával a munkanélküliségre szánt segé'y egy részét is kombinációba veheti. Végül azt szeretném csak még megemlíteni, hogy régi és jogos elégületlenség forrása az, hogy az államban kétféle kategória létezik, mintegy a kedvezményezettek és az elhanyagoltak csoportja. Az egyik alatt a köztisztviselőket és az elismert vállalati nyugdíjpénztárakban biztosítottakat értve (különösen az első csoportra gondolva, akiknek még járulékfizetési kötelezettségük sem áll fenn), a másik alatt a kötelező biztosítókban biztosítottakat. Az első és második csoport nyugdíj, illetve öregségi járadék jogosultsága között oly óriási különbségek állván fenn, hogy joggal nevezhetnők az egyiket az ellátottak, a másikat az ellátatlanok csoportjának. Az elmondott rövid megfontolások után most már célom az, hogy egy olyan nyugdíjbiztosítás lehetőségét vázoljam statisztikus adatokkal alátámasztva, amely 10