Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 1-2. szám - A társadalombiztositás uj útjai. 2. [r.]

nyílt titok mindenki előtt, vagyis a devizagazdálkodás, az önkompenzáeió kedvéért kénytelenek ipari vállalataink azt a nagyon kis lehetőséget, ami a nagy világversenyben ben még a rendelkezésükre áll, olyan árakon lebonyolítani, amely árak 6okkal alacsonyabbak a belső fogyasztás céljaira megszabott áraiknál. Ha pedig ezt nem tudja iparcikkekben lebonyolítani, akkor mezőgazdasági cikkben végzi el, szintén olyan árakon, amely ár a mezőgazdasági termelőre veszteséget jelent külföldi paritásban. A fegyver tehát visszafelé sült el. Ma itt állunk egy igen szép fejlett iparral, amelynek, hangsuiyozzuk, kapacitása jóval túlszárnyalja a belső fogyasztáis mértékeit, vagyis nem tud teljes erővel dolgozni. Azonfelül ez a fejlett ipar akadálya annak, hogy más államokkal reális gazdasági összeköttetést létesíthessünk, olyan összeköttetést, amely elsősorban is a mezőgazdasági termelésünket tenné sokkal rentabilisebbé. Márpedig ez, tekintettel arra, hogy a mezőgazdaság négymillió embernek ad megélhetést, mégis csak fontoeabb, mint a négyszázezer ipari foglalkoztatottság. Az iparunk ólomsúllyal nehezedik rá egész devizagazdálkodásunkra és ma már elérkeztünk arra a pontra, amikor a jelenlegi ipari keretek fentartása a nyersanyag beszerzési nehézségek miatt lehetetlenné válik. Ezt az újabb áldozatokat már igazán nem háríthatjuk teljes mértékben a mezőgazdaságra át. A nyersanyag beszerzése körül felmerült nehézségek csak fokozódni fognak, hiszen már jelenleg mintegy évi ötvenmillió pengő nemesvaluta devizára van szükségünk, amit nem tudunk kompenzációs úton megszerezni, hogy a jelenlegi ipari kereteket fent arthassuk. Ez vezetett az utóbbi időben az atrany szilárdulására. Értekezésünk elején említettük a telephely-indikációt. Most már láthatjuk, hogy ez mit jelent. Az olyan ipar, amely létét kizárólag a vámvédelemnek köszönheti és nem tud versenyképes lenni a külföld bármelyik iparával, szabadverseny esetében, az nem életképes, mert nélkülözi az igazi telephelyet. Nem idevaló. Amikor pedig arról beszéltünk, hogy a vámsorompók fokozatos kinyitásával kell újabb reálpolitikát inaugurálni éo a Duna-medencében viselt természetadta geopolitikai helyzetünket egészségesen kihasználni, akkor ezi azt jelenti, hogy olyan ipari államokkal kell reális összeköttetést teremtenünk, amely felé — egyelőre' a természetes csereforgalom útján — mezőgazdasági termelrvényemk útján tudunk előnyös feltételeket elérni. S most jöni jelenésre a színpadról kitiltott szabadkereskedelem. Ugyanis ezt kizárólag a szabadkereskedelem tudja csak megvalósítani. Fentiekből csak röptében, vázlatosain előadott tényekből akarunk rátérni a szabadkereskedelem szerepére és ennek a szerepnek a gazdaságpolitikai előnyeire. Oppenheimernek van egy igen érdekes elmélete, amit röviden úgy fejezhetünk ki, amit ő a munkabérek alakulásánál mond, vagyis: más a helyzet, ha két munkás fut egy munkaadó után és más a helyzet, ha két munkaadó fut egy munkás után. Ezt körülbelül ma így alkalmazhatjuk nálunk: ma két mezőgazdasági termelő fut egy exportőr után, holott a szabadkereskedelem esetében két exportőr futna egy mezőgazdaság termelő után. Ugyanis a devizanehézségek a szabadkreskedelem és a nyitott vámsorompóknál szintén fennállanának, a különbség csak az, hogy az egyéni kezdeményezés, amely a seabadkereskedelmet irányítja, sokkal mozgékonyabb, sokkal produktívabb, mint az államilag, bürokratikusán szervezett export-import. A kereskedelemnek nem probléma, ha történetesen nálnnk szabad kikötőt nyerne a vámsorompók kinyitásával, hogy devizanehézségek esetében a Berlinből importált árut esetleg New-Yorkon keresztül, az oda exportált áruval fizesse ki. Ez osak példa, de ebből igen könnyen vonhatjuk le azt a következtetést, hogy a szabadkereskedelmi export-import, különösen nálunk, sokkal jobban szolgálná úgy a fogyasztás, mint a termelés érdekeit, (Folytatjuk.) A társadalombiztosítás uj útjai Irta Fehér Andor dr. (UJ Előző fejtegetéseimben csak pár szóval utaltam az intézmények rokkant, özvegy és árvajáradék fizetési kötelezettségeire s hogy a vázszerü áttekintésben ez ne zavarjon, a tehertétellel szemben a járadékok kamathozadékát állítottam. Vizsgáljuk már most meg, minő terhet jelentenek ezek a fizetési kötelezettségek a kötelező biztosítókra s vájjon nem tünik-e ki még ilyen darabos szembeállításban is, hogy e járulékok és azok ellenszolgáltatásai nem kiegyensúlyozottak. Ami magát a rokkant biztosítást illeti, mindenekelőtt arra a furcsa tényre akarok rámutatni, hogy ez az ága a társadalombiztosítás mai formájának, amely leginkább nélkülözi a biztosítás kritériumait. Nevezetesen a biztosítók ugyan beálló rokkantság esetén — amely mint az a későbbi számadatokból is ki fog tűnni, igen kis százalékban áll be 50 éven alul — már 200 járulékhét betöltése után fizetnek járadékot, ez a járadék azonban -— s épp itt van az érdekes megfontolni való — semmivel sem nagyobb, mint a biztosítók által az öregség esetére meghatározott összeg, tehát a járadéktörzs és a már befizetett járadékösszegnek 19, illetve 24%-a. Ez számokban kifejezve annyit jelent, hogy egy havi 120 pengő átlagfizetésű biztosított, a 400 járulékhét betöltése után megrokkanva, a 10 pengős járadéktörzsöt hozzáadva, cca 19.50 pengőt kap havonta kézhez. Ugyanez 200 pengőnél cca 29.20-at, míg 300 pengőnél 38.80-at tesz ki, tehát a fizetésének alig 15%-át. Nem tudom mennyiben viseli magán egy oly ellenszolgáltatási kötelezettség a biztosítási jelleget, ahol a szolgáltatás nagyságától (tehát a befizetett járulékok összegétől) függ az ellenszolgáltatás nagysága is, még akkor is, amikor az ellenszolgáltatási kötelezettség egyáltalán kérdéses. A kifejtettekhez még csak annyi hozzátenni valóm van, hogy a rokkantak átlagos életkora a normális átlagon természetesen jóval alul van s az cca 4 évre tehető. Meg kell említenem azt a körülményt is, hogy a rokkantsági kiválási táblázatok szerint a fiatalon megrokkantak átlagos életkora még ennél is sokkal alacsonyabb, amely könnyen érthető is, mert aki fiatalon rokkan meg, az a legtöbb esetben valamely betegség eredményéül lesz azzá, s az azután röviden végez is vele. Mindezek a körülmények arra mutatnak rá, hogy a rokkantsági járadékfizetési kötelezettségei a két biztosítónak nem jelentenek túlságos nagy terhet. Az özvegyi járadék 50%-a, a félárva 15%-a, az egész árvajáradék pedig 30% annak az összegnek, ame-