Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 19-20. szám - Pénzügyi rendszerünk és hitelszervezetének reformja

dasági forgalomnak fellendítése céljából a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank által, a magyar állam részéről arany és ezüsttel 40% erejéig fedezetten, korábban kibocsátott 2 és 1 forintos bankjegyeket. Mindkétféle papírpénz az idézett törvényes rendelkezések következtében, az üldözés ellenére is forgalomképesek voltak. És jóllehet a császári önkény, kivált Windigschgraetznek Budapestre bevonulása után még nagyobb féktelenséggel üldözte azokat és brutalizálta azoknak elfogadóit: mégis történelmi tény, hogy ezek a legnagyobbrészt csak eszményileg: a közállomány jövedelmeivel fedezett papírpénzek még az azokat brutálisan üldöző ellenséges császári hadsereg által is használtattak. Szintén a percnek kénytelensége miatt, mert az Osztrák Nemzeti Bank a császári ellenséges hadsereg szükségleteit fedezni nem tudta. ímhol tehát a klasszikus bizonyítéka annak, hogy a perc kénytelensége áttöri a tudománynak javaslatait! Az eszményi fedezettel kibocsátott Kossuth-bankóknak forgalomképességét a szabadságharc magasztos drámájának zárójelenete: a világosi katasztrófa szüntette meg. Ezt követően a bankók elkobzása és elégetése által a nemzetet sújtott vagyoni kár más lapra tartozik. A forgalomképesség ettől a kártól független történelmi tény. És ha mélyebben bocsátkozunk a későbbi dolgoknak vizsgálatába, el kell ismernünk, hogy a világháború idejében a néhai Osztrák-Magyar Bank szintén ,,a tudomány" javaslatának ellenére, sőt a fedezeti arány törvényes jogszabályának tettleges félretételével, a perceknek kénytelensége miatt valósággal öntötte a papírkoronát. Öntötte a korona bankjegyeknek a szövege, a látszat, a fikció szerint az OMB-nak aranyfedezete ellenében, valóságban azonban a nemzetnek vagyoni felelősségére. És ez a nemzeti felelősség a koronabankjegy lebélyegzésének tényében gyakorlativá is alakult. A nemzetnek nyíltan kimondott felelősségére, vagyis az egész nemzeti vagyonra és ennek jövedelmére alapított Nemzeti Jegybank papírpénze valatáris téren korszakos lépés a fejlődés útjain. A fejlődésnek ezt a fokát látta Kossuth Lajos akkor, amikor a percek kénytelenségével indokolta a praktikus lépéseket. „Én azt gondolom — úgymond, — hogy el kell az időnek következni, mikor a csereeszköz nem nehéz forgásit és nehéz vitelü ércpénzben, hanem oly biztosítékokban fog állani, melyek szinte annyit, vagy többet nyomjanak." Kossuth Lajos eme szavakkal előre vetítette a valutáris fejlődésnek az irányát. Sajnos, hogy ennek a dogmaszerű jóslatnak bővebb — elméleti — kifejtése az akkori vérzivataros idők miatt elmaradt. Bizonyos azonban, hogy ezt a valutáris felfogást, a Kossuti-bankóknak 1848—49ben, ebben az értelemben kibocsátása által és később, az emigráció idején, Londonban is alkalmazta, amikor t. i. az 1859-iki olasz-osztrák háború alkalmából tervezett újabb szabadságharcnak pénzügyi fedezetéről azonos szövegű papírpénzek készítéséről gondoskodott. Helyesen jegyezte meg idézett könyvében Faragó Miksa azt, hogy Kossuth Lajosnak imént idézett néhány szavában „bennfoglaltatik a legmodernebb bankjegyfedezeti módszer". Ezzel szemben meglepő, hogy Hegedűs Lóránt, a nagy pénzügyi vezérférfiú „Kossuth Lajos, legendák hőse" című gyönyörrel olvasott nagyszerű könyvében Kossuth Lajosnak ezekről az úttörő reformterveiről és valutáris eszméiről annyira futtában emlékezik meg, hogy a Legendák Hősének általa, könyvében alkotott szoborművén ezek a plasztikumok fel nem ismerhetők. A nemzet felelősségére megalapítandó új Nemzeti Jegybank papírpénze szintén, de valóságosan és őszintén hiteljegy lesz. Ez a hiteljegy épp úgy alkalmas arra, hogy a termelő tőkét a termelő munkával, a termelést a fogyasztással, mint a valóságos pénz: összekapcsolja. Ez a hiteljegy, mint csereeszköz, lesz a forgalom lebonyolításának és a pénzbeli tartozások teljesítésének eszköze. Azonban a jegybanktudomány egyik klasszikus elve szerint a pénz a csere, tehát a forgalmi eszköznek hivatását az által töltheti be, hogyha a csere tárgyának értékét az önmagában, t. i. a pénzben rejlő értékhez viszonyítottan megméri és a mérésnek eredményét számokkal kifejezi. A pénz tehát a klasszikusként hirdetett elméleti tétel szerint: értékmérő is. Ez a klasszikusként hirdetett és a jegybanktudomány szárnyain elterjedt, a társadalom köztudatában ellentmondás nélkül megemésztődött elméleti tétel: lucus a non lucendo. Olyan tétel, mint amelynek tarthatatlansága kevés vizsgálódás után rögtön megállapítható. Az „érték" ugyanis a bármiféle cseretárgynak nem az a természeti tulajdonsága, vagy jellegzetessége, amit a mérésnek a gyakorlatban használt közönséges (hossz-, űr- és súly-) eszközeivel megmérni lehetne. A cseretárgy értéke tehát egyáltalán nem is mérhető, hanem, mint a cseretárgynak elméleti tulajdonsága, csak becsülhető. Értéket megmérni tehát nem, hanem csak megbecsülni lehet. Amikor tehát a cseretárgy értékét megmérni akarjuk: máris helytelen úton indulunk el. A mérési cselekménynek helytelensége aztán már csak emiatt sem lehet kétséges. Hogyha pedig a mérőeszköznek, a nemesércböl vert pénznek (vagy azzal egyenértékűnek minősített bármely papírvalutának) értékéhez viszonyítva akarjuk a cseretárgynak értékét megmérni, akkor a cseretárgyat valóban a közmondásos „rossz zsidó fontjára" helyezzük. Mert az ellensúly: a mérőeszköz ma és itt ennyi, holnap és amott annyi értékűnek mutatja azt a cseretárgyat, ami pedig mennyiségben is, minőségben is, használhatóságban is ma ugyanaz itt, mint volt tegnap amott. A cseretárgy semmi tekintetben sem változott. Mi az oka mégis annak, hogy mérési eredmény: a méréssel megállapított érték, még hozzá feltűnően megváltozott? Az ok nem lehet más, hanem csakis az ellensúly gyanánt használt mérőeszköznek, a nemesércnek tulajdonságában bekövetkezett változás. Ez a változás szintén okozat. Okozata annak a ténynek, hogy maga az ellensúlyként használt mérési eszköz: a nemesérc önmagában is szintén cseretárgy. Tárgya a mindennapi kereskedelemnek. Emiatt aztán az ellensúlynak, mint mérési eszköznek, a nemesércnek értéke az áralakító tényezőknek összműködése miatt változik. Az értékmérőül törvény által kinevezett, 100 fillért tartalmazó „egy" pengőnek valutáris értékét az 1925:XXXV. törvényünk 0.26315789 grammnyi aranynak akkori értékével egyenlősítette. A mérőeszköz tehát, amellyel a cseretárgy értékét megmérni kell: az arany. A cseretárgynak értékét már most akként mérjük meg, hogy a mérleg egyik serpenyőjébe bele tesszük a cseretárgyat, a másik serpenyőbe pedig a 0.26315789 grammnyi aranyat és ha a mérlegnek serpenyői tökéletes egyensúlyban állanak: akkor az 1925. évben a cseretárgy értéke pontosan egy pengő, 152