Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 19-20. szám

ís öröklött valami a mai kormányzatnál, vagyis néni okoliható érte, nem szólva az egyes egyéni túlbuzgóságokról, amelyek mégis elkerülhetetlenek a nagy választási harcoknál. Majd az új választói jognál ebből is tanulhatunk. Nyugodjanak meg a kedélyek azon a fronton is, ahol az alkotmányosságot féltik és sírják mindig, nyugodjanak meg, mert van ebben az országban annyi alkotmányosság, amennyi a mai súlyos időkben kell, valamint sokkal több, mint más nagyhatalmi országokban. A mai időkben, amikor nap-nap után az újabb háború rémét festik elénk az érkező jelentések, akkoi örülnünk kell mindennek, ami még a békét jelent?. Vagyis, amíg alkotmányosságról vitatkozhatunk, addig béke van. IIIIIIIIIIIIIIIIMIMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIItlIlllltlIllllllllllllllllllllllltlIIIII MINÉL demokratikusabb a választójog, sőt a titkos, általános választói jog behozatala esetén mégjobban ez lenne, annál inkább ki vannak téve az egyes kerületek annak, hogy kiküldötteiknél semmikép sem a szaktudás, vagy a nagy tudás, hanem egyéb jó emoen tulajdonságok azok, amelyek alkalmassá teszik őket arra, hogy képviseljék az egyes kerületeket. Mi nem megyünk el olyan messzire, mint Hitler a „Mein Kampf" című munkájában, amelyben a demokratikus parlamentárizimist egész egyszerűen zsidó találmánynak és a zsidó célok elérhetésének egyetlen eszközének tartja. Nem gondolunk arra, hogy a demokratikus választójog és parlamentárizmus kizárólag a zsidók eszköze homályos céljaik keresztülvitelére. Azonban szeretnénk azt látni, hogy a demokratikus választójog használatbavétele ne produkáljon olyan kiküldöttekel, akik — enyhén kifejezve magunkat — a morál insaniíy száz százalékos betegségében szenvednek. Noha nagyon nehéz dolog ennek a betegségnek a felismerése, miután ennél a megállapításnál nem a lombroso-i értelmezésben akarjuk találóan alkalmazni a morál insanity-t, hanem részben még Prichard, részben pedig az ujabbkori pszihiaterek nyomán. Ezek szerint tehát ez nem elmekórtani betegség, hanem vonatkoztatható olyan egyénekre, akik teljes szellemi épséggel bírnak, azonban lépten-nyomon jelentkezik náluk bizonyos beteges kiesés etikai, morális téren és ezzel valahogyan megközelítik az imbecillitás egyik faját. Ettől még lőhetnék a legjobb hazafiak, a legjobb polgárok adófizetés és a munka szempontjából, csak — országgyűlési képviselők nem lehetnek. Ismételjük: a demokratikus követküldésnél elkerülhetetlen úgylátszik, hogy ilyenek be ne kerüljenek az ország házába, azonban szükséges volna egy olyan diszkrét, parlamenti orvosi tanács, amely az ilyen egyéneket aztán eltanácsolná az országgyűlés házából, de jogérvényesen. Az utóbbi hónapokban ugyanis léptennyomon merülnek fel ilyen panaszok egyes képviselők ellen, hogy így, meg úgy, nem tartják be az etikának alapvető szabályait, egyiknél már az ügyészség is vádat emelt, másiknál sajtópör útján derült ki bizonyos elmebaj, harmadiknál pedig szintén sajtópolémia révén derül ki gyenge szavahihetősége. Az ilyeneknek végeredményben nincs helyük az országgyűlés házában . . . ROMA, az örök Róma áll ismét a világ színpadán a közérdeklődés központjában. A klasszikus kor világhódító Rómája. Európa kultúráját alapozta meg, hogy aztán eltűnjön a történelem színpadáról a könyvek -s legendák birodalmába. Az utolsó tíz évben Mussolini zsenialitása ismét a vezető pozícióba emelte a nagy Róma kis utódait, fűtötte a klasszikus kor példája, Róma légiói ismét idegen világrészeken szállnak partra és dübörögtetik meg a levegőt. A visszhang azonban ma nem jó. Amikor e sorokat írjuk, akkor egyre-másra érkeznek a jelentések az angol-olasz háború veszélyéről, a mai kor latinjainak nagy ellenfelei állanak szerte a világon. Mussolini hajthatatlan, erős akaratú diktátor, nem lát más levezető utat országának szaporodására, mint az etióp birodalom, kiaknázatlan területei;. Ezt nyíltan, őszintén hangoztatja is. De, úgy véljük, késő ez az őszinteség. Mussolini már évek óta egyenes irányban halad a háború felé, visszavonhatatlanul teremti meg egy jövő háborúnak az alapjait, mert országépítésének egyik fcpillére volt mindig a katonai nevelés. Mint óvatos, képzett, nagytehetségű államfő, óriási gondot fordított arra, hogy országa emelkedjék katonai vonatkozásban és ezt el is érte úgy a levegőben, mint a szárazföldon. Ugy dolgozott, mintha Róma második világuralmát készítené elő szisztematikusan, s ugylátszik, ez nem tetszik az Angol birodalom óvatos diplomatáinak, hiszen ha ma a világ bármely részén egy állam valamely pontot érinteni akar, akkor Anglia felszisszen, mindenütt ott vannak a nagy britt birodalom csápjai. Ma úgylátszik, mintha Anglia megelégelte volna az olasz előretörést és útját akarja szegni. Nem láthat senki a kulisszák mögé, az egyes államok titkos megállapodásai mindig későn kerülnek napvilágra, amikor már talán hullahegyek borítják a föld egyes részeit. Hát újra háború lenne? Ki gondolta volna, hogy ilyen hamar kerül műsorra újra a nagy pusztító vész. Nem tanulnak a népek, miért teszünk akkor szemrehányást a — Bourbonoknak? Amikor tudjuk, hogy háborút nem lehet megnyerni ma mar, amikor mindkét fél csak vesztes lehet, hát akkor valóban nincs más választás, mint a tömeggyilkolás? Mint a kultúra elpusztítása? Ám legyen, bennünk újra felsajog a régi elfeledett nagy fájdalom, az anyák fájdalma, az elesett hős fiúk után síró anyák rettenetes fájdalma. Ma még talán büszkék ezek az anyák arra, amikor fiúk a Duce lángoló szavaira haláltmegvető bátorsággal szállnak hajóra és indulnak a trópikus pokol kapujába, mint pionerjei az eljövendő olasz generációnak, de az első hadijelentések után megindul a könnyek áradata, amely képes a legszilárdabb állam belső szikláit is leomlásig kivájni. Mi lesz akkor, ha az olasz anyák sírni fognak fel úgy, mint Augustus császár a teutoburgi csatavesztés után, „Vare, redde legiones meas", s fogják mondani ők: Mussolini, add vissza fiainkat! Mi lesz akkor? Ezt a fájdalmat és áradatot nem lehet majd szavakkal gyógyítani . . . 146