Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1935 / 1-2. szám - Magyarország és a Kelet. 1. [r.] Viszonyunk Törökországhoz
kérdésben a nacionalista álláspontot. A külpolitika irányítói azonban: a minden kérdés iránt nyíltan is érdeklődő államfő: Gázi Musztafa Kemál pasa, köztársasági elnök, Iszmet pasa miniszterelnök és dr. Tevfik Riizsdi bej, az orvosból lett külügyminiszter mindenkor megtalálták a módját a háborús veszedelem teljes elkerülésének és évről-évre, még áldozatok árán is, megteremtették a legelsősorban számításba jövő közvetlen szomszédokkal a békés együttműködés atmoszféráját. Hihetetlen gyülölettömeget kellett lassan kiölni a szomszédos nemzetekből. Különösen vonatkozik ez Görögországra, amelyik a török járom alól való felszabadulása óta ellensége Törökországnak és különösen ellensége azóta, amióta a nacionalista Törökország kiüldözte a megszálló görögöket Kisázsiából, söt ebben a politikában odáig ment, hogy Kisázsiát még a békés görög polgár elemektől is megtisztította sokszor egyszerűbb „keleti eszközökkel", később pedig a Görögországban lakó törökök megfelelő kicserélésével. Természetesen ez a „kicserélési akció" sem ment simán és nagyon sokszor volt szükség arra, hogy a nemzetközi irányítás alá helyezett kicserélési akció során a spanyol elnök: General de Lara, személyesen is interveniáljon, hol az ankarai török kormánynál, hol az athéni görög kormánynál. A szomszédok közül természetesen azzal a Szovjet-Oroszországgal volt Törökország a legszorosabb baráti viszonyban, amelynek pénzbeli és felszerelésbeli segítséget köszönhetett a nemzeti újjászületés szabadságharca. Ez a barátság a másfél évtized alatt egyre jobban kimélyült, bár itt is volt nem egyszer differencia Ankara és Moszkva között, különösen abban a tekintetben, hogy Musztafa Kemál pasa igen erős kézzel akadályozta meg Törökország belső bolsevizálását. Szovjet-Oroszország a maga részéről pedig szívesen tett engedményeket Törökországnak és ma is elhalmozza kitüntető jóakaratának minden jelével. Repülőgépeket, hadifelszerelési cikkeket még ma is gyakran ajándékoz az ankarai kormánynak, mert ezzel mintegy lehetővé teszi, hogy a Boszporusz és Dardanellák útja a barátságos szövetséges Törökország jóvoltából mindenkor nyitva áll Szovjet-Oroszo-szág számára. Még egyszer és hangsúlyozottan kívánnék rámutatni Ankarának Athénnal szemben folytatót politikájára. Ugyanaz a Venizelosz, aki annakidején a törökök ellen vezetett görög hódító háborúnak volt a spiritus rectora és ugyanaz az Iszmet pasa, aki a török szabadságharcnak vezérkari műveleteit vezette és aláírta a görögök számára olyan megszégyenítő mudániai fegyverszünetet, valamint vezette a lausannei béketárgyalásokat, ez a két államférfi, akik egykor mint halálos ellenségek állottak egymással szemben, nemzeteik képviseletében, ma a közeli szomszédság közös érdekeinek józanul felismert súlyos nyomása alatt a legszorosabb szövetségi, sőt annál sokkal továbbmenve, teljes érdekközösségi és baráti viszonyba tudtak kerülni egymással. Ankarának Athénnal szemben folytatott ügyes külpolitikája már régesrégen megérlelte a balkáni paktum létrejöttének a lehetőségét is. A balkáni paktumra vonatkozó tárgyalások évek óta folynak. A theoretikus magyar külpolitikusok velünk szemben, akik a közeikeleti külpolitika lehetőségeit és annak reálpolitikai motívumait jól ismerjük, mindenkor fölényes kézlegyintéssel sorozták a balkáni paktum létrejöttét a mesék és fantazmagóriák ködös birodalmába azzal, hogy a kiegyenlíthetetlen ellentétek sorozata egyenesen lehetetlenné teszik egy ilyen paktum létrejövetelét. Bátor voltam figyelmeztetni a magyar közvéleményt arra, hogy ez a paktum létre fog jönni, mert a benne érdekelt államok az egymással szemben esetleg súrlódási felületeket képező ellentéteket hajlandók még áldozatok árán is elsimítani abban a pillanatban, amikor a másodrendű érdekekkel szemben, az elsőrendű érdekek kényszerítő erejét felismerik. így érkezett el Törökország ahhoz a stádiumhoz, amikor felfüggesztve minden szentimentális érzést, a sokszor megsértett nemzeti becsületet illetően és elfelejtve az egészen alacsony rablási ösztön által vezérelt görög hódítási kísérletet, — nemcsak aktív résztvevője lett annak a balkáni paktumnak, amelynek ma köszönhetjük a genfi helyzetet, hanem szinte azt látjuk, hogy az orvosból lett török külügyminiszter a balkáni paktum szövetségi viszonyba lépett államainak külügyminiszterei között az egyik prímhegedüs szerepét játsza. Törökország külpolitikáját — a mai viszonyok között — elsősorban reálpolitikai momentumoknak kell vezetniük. Egészen bizonyosra veszem, hogy Törökország csakis egy időleges Treuga Deit kötött befelé, saját lelkületében, azoknak a régi ellentéteknek a likvidálása tekintetében, amelyek a vele közvetlen szomszédságban álló Görögország, Bulgária és Románia között fennállanak és előbb-utóbb valamilyen likvidációt tesznek szükségessé. De erre a Treuga Deire szükség volt, mert az egymás között fennálló partikuláris ellentéteket alárendelték a sokkal fontosabb, sokkal univerzálisabb egyéb érdekeknek. Minden ország kormánya elsősorban és mindenek fölött saját államának az érdekeit védelmezi. Ezeknek az érdekeknek a világos meglátása nagyon sokszor olyan külpolitikai irányzatot kényszerít rá az államokra, amelyik a szentimentálizmussal gyakran homlokegyenest ellenkezik. Ha ilyen szempontból nézzük Törökországnak a viselkedését és genfi szereplését, akkor meg tudjuk érteni, hogy a mai török külpolitika miért volt kénytelen kikapcsolni a török-magyar barátság szentimentálizmusát a reálpolitikai érdekek érvényesíthetése végett és hogy miért volt képes inkább kockáztatni a tőle egészen távol fekvő, de viszont a balkáni paktummal szemben a nemzed becsüieí öntudatos megvédése és a nemzeti önérzet megóvása miatt jogosan távolmaradó Magyarország barátságát, mintsem hogy megtagadja a hozzá reálpolitikailag közelebb álló és azonos érdekek hálózatával összefűzött balkáni államokkal szemben vállalt politikai kötelezettségek teljesítését. Mondhatjuk, hogy ezeknek a szempontoknak felismerése Törökországot kényszerhelyzetbe hozta. Amikor pedig egy ország kényszerhelyzetben van, akkor eljárásának elbírálásánál nem ildomos ugyanolyan mértéket használni, mint amilyet használhatunk egy kényszerhelyzetben nem álló állam politikájával szemben. Azért tartottam szükségesnek mindezeket elmondani Törökország genfi magatartását illetően, hogy a magyar közvélemény tisztán lássa, amit a magam részéről hiszek: a reálpolitika érvényesítése egy nemzet érdekében mindenkor előbbre való a szentimentális politikai irányzatnál, mert a két irányzat közül, ha azok egymással súrlódnak, az egyik legfeljebb csak időlegesen nyomja háttérbe a másikat és'nagyon kevés olyan nemzet van, amelyik elmondhatja magáról a véletleneknek olyan szerencsés alakulását, hogy reál4