Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 1-2. szám - Megjegyzések A szénkartell árpolitikájáról cimü cikkre

politikája és szentimentális politikája pontosan egy és ugyanazon vágányon képes haladni. Törökország ma a reálpolitika vágányán halad és éppen ezért a magyar közvéleménynek a hűvös tárgyilagosság szemével kell néznie azt a viselkedést, amelyben őt, meggyőződésem szerint, nem a szentimentális politikai irányzat, hanem a reálpolitikai irányzat kényszerűségei — talán jobb meggyőződése ellenére — belevitték. / Megjegyzések „A szénkartell árpolitikájáról" cimü cikkre* Irta : Rehlíng" Konrád m. kir bányaügyi főtanácsos Amikor a cikkíró úr néhány héttel ezelőtt Budapest Székesfőváros törvényhatósági bizottsági ülésén ,,a szénkartell" árpolitikáját támadta, arra az álláspontra helyezkedtem, hogy „verba volánt", a beszéd hevében elhangzottakat nem teszik mérlegre s a közfelfogás nem szokta ily esetekben a tényállás skrupulózus bizonyítását megkívánni. Amikor azonban ez a kritika nyomdafestéket lát olyan lapban, mely a törvényhozás és törvényhatóságok tényezőinek szellemi érdekeit szolgálja, ennek még sem szabad megtörténnie anélkül, hogy az „audiatur et altéra pars" elve ne érvényesüljön. Ebből a szempontból talán nem lesz érdektelen oly szakember véleménynyilvánítása, ki közel 40 év óta él a szerző által kritizált miliőben, ez idő javarészében pedig oly pozícióban, melyből a cikkíró által pertraktált anyagot közelről áttekinthette. Vegyük sorra az érveket. Ha a szerző 40—45 év előtti időkről beszél (megjegyzendő, hogy a hivatalos adat az átlagos szénárra pl. 1905-ben 0.89 aranykorona), azokról a régi jó időkről, amikor még minden máskép volt, ezekből mára komoly következtetéseket és követelményeket felállítani nem lehet anélkül, hogy az azóta bekövetkezett egész miliőváltozást figyelemre nem méltatjuk, de ettől eltekintve nem lehet ily összehasonlítást tenni azért sem, mert magában a bányászatban, a termelési faktorokban azóta lényeges eltolódás történt. Hogy csak egvet említsek, a szerző által oly nyomatékkal idézett tatabányai bányászat 45 évvel ezelőtt még nem is létezett és csak 1897-ben, tehát 37 évvel ezelőtt kezdett termelni. Ennélfogva Tatabányára vonatkozóan ilv összehasonlítások nem is tehetők. A szerző itt kétségtelenül többet markolt, mint amennyi intenciójának megfelelt, mert hiszen a szénáralakulás legvehemensebb támadói sem szoktak régebbi időkre visszatérni, mint a háború előtti időkre. A barnaszén országos átlagára 1918-ban szökött fel ugrásszerűen 0.90 aranykoronáról 1.50 aranykoronára. Azóta kisebb-nagyobb ingadozásokkal következett be a Csonkaországba való illeszkedése, mígnem 1929-től eső tendenciával 1932-ben 1.33 aranykoronánál tartottunk, mely átlagár 1933-ban további 5 —6aranykoronafillérrel csökkent. Mielőtt azonban részletesebben térnék át e tárgvra, még egyet: a szerző által idézett gazdasági fellendülés a magyar szén szerepe nélkül el nem képzelhető. Nem *) vitéz Mátyásfalvy Erick cikke lapunk 1934. december 24-iki számában. áll az, hogy a gazdasági fellendülés ,,az egyes magyar barnaszeneknek kedvező vasúti tarifapolitika egyikmásik bányának soha nem remélt fejlődési lehetőségeket nyújtott" s ezen a réven mintegy ölébe hullatta a könnyű prosperitást. Ellenben áll az, hogy a szénbányászat az egész gazdasági szervezetnek egy hatalmas segédtényezője gyanánt ennek a fejlődésnek előmozdításában kivette részét. Erről természetszerűleg nem lehetne szó, ha a fogyasztóknak túlnyomó része nem találta volna meg számítását a magyar szén használata mellett. A pillanatnyi érdekeken felülemelkedő közgazdász lehetetlen, hogy észre ne vegye ennek a termelési ágnak jelentőségét és belső haitóereiét, mely annyi évtized óta jelentette közel 150.000 lélek megélhetésének közvetlen biztosítását és legalább ugyanannyi embernek kereseti lehetőségeket nyújtott. Nem áll meg szerzőnek azon állítása, miszerint ,,a szénár emelkedése az 1912—1914. években elviselhetetlen mérvet öltött". Tévesek cikkírónak Tatabányára vonatkozó átlagár adatai és azok következőkép helyesbbítendők: 1912 1913 1914 Tatabánya 1.06 1.10 1.13 Ajka (szerző szerint) 0.90 0.92 0.94 (Szerzőnek Salgótarjánt illető adatai valószínűleg szintén tévesek.) Ebből látható, hogy az a diszparitás, mely kalória és ár között fennáll, nem Tatabányának, hanem Aikának előnvös, illetve az ajkai szén hőérték szempontjából az aránylag drágább. A háború utáni áralakulásban szereplő tényezők fölött szerző teljesen átsiklik és csak egyszerűen drágulásokra mutatva, nem vesz arról tudomást, hogy ez idő alatt egyrészt hivatalos ármegállaoítás történt, másrészt pedig a szén elosztását szintén hatósági szerv végezte. A cikkíró további érveléseit áttekinthetőség kedvéért három csoportba osztom. Először is nem helytállóknak mondja a „kartell" érveléseit, melyekkel az eladási ár emelkedését indokolja. Félreértések elkerülése céljából meg kell mondanunk, hogv a t. cikkíró a „kartell" mentegetődzéseit soha sem hallotta. A szénárakat adandó alkalmakkor indokolta a Magvar Bánva- és Kohóvállalatok Egyesülete és természetesen egyes vállalatok. Másodszor feltűnőnek mondja, hogy az átlagárak és hőértékek között aránytalanság áll fenn. Harmadszor elismeri a magyar szénbányászatnak különleges nehézségeit, de azok beszámításának mikéntjét illetően saját felfogását kivánja érvényre juttatni. Ami az első kérdést illeti, röviden foglalhatjuk össze a széntermelés drágító tényezőjét, mégis azon megjegyzés előrebocsátásával, hogy a drágulási faktorok egy a mainál drágább eladási árt tennének indokolttá s a vállalatok műszaki s adminisztratív téren kifejtett átszervezési munkájának köszönhető, hogy e tényezők kihatását fokozatosan leszorítani sikerült. Ismeretes, hogy 1919. évben az összes bányamunkásoknál a 8 órai munkaidőre kellett áttérni, ami vonatkozó munkásoknál egyenlő bérek mellett a bértehernek 50 százalékos emelését jelentette volna. A bérek azonban azonkívül is emelkedtek egyrészt a változott megélhetési viszonyok miatt, másrészt azért, mert a munkásokra is 5