Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 9-10. szám - Politikánk lélektana

optimumot csak az az érték fejezheti ki, mely relatíve is megfelelő, viszont nincs veszélyesebb a relatív értéknél, amely semmi értékszempontra, csak a néphangulatra támaszkodik, mint döntő érvre. A demokratikus elv azonban mindkét szemponton belül érvényesülhet. 3. Az általánosság s a kiválasztás elvének praktikus értelmét a helyettesítés elve adja meg A helyettesítés elve azt fejezi ki, hogy mivel mindenre mindenki egyaránt alkalmas, de viszont vannak nélkülözhetetlen közhasznú teendők, mint az ország kormányzata is, az erre alkalmasak azt az erre alkalmatlanok helyett el kell, hogy végezzék. Ez az elv meggondoláson alapszik, tekintetbe veszi és összehasonlítja a saját s az idegen értéket, s a kapcsolatot a lehető legalkalmasabb módon próbálja megteremteni. A helyettesítés elve a néplélek szocialibilitásából fakad és minden munkamegosztásnak is az alapjává válik. Ebből a szemszögből nézve a parlamentarizmus nem is egyéb, mint helyes munkamegosztás az állam kormányzatára vonatkozóan. A helyettesítés elvének tudatosításáig minden csak tömeg marad s nem lesz csoporttá. A szociabilitás érzésének alapjául az emberi erők korlátozottságának felismerése szolgál. V A helyettesítés elvéből folyik az a követelmény, amely/ állandó viszonosságot kíván meg helyettesítő s helyettesített, azaz választó s képviselő közt; viszonosságot nem az érzelmek, hanem a méltányosság alapján. Két felfogást különböztethetünk meg, aszerint, hogy a méltányosságot a helyettesítő, vagy a helyettesített szempontjából fogjuk fel. A helyettesítő szempontjából a kapcsolatot a bizalom hozza lére, mellyel neki a helyettesített adózik, a helyettesített szempontjából a számadás szentesíti köztük a viszonyt. A bizalmat meg kell érdemelni, a számadásra pedig jogcím kell. A kritika hiánya éppoly hiba. mint a felelősségérzet hiánya, mert enélkül a köztük lévő kapcsolatból függőségi viszony lesz. Mindezek után világos, hogy a parlamentáris rendszer akkor jó, akkor kifejezője a népléleknek, vagyis lm az általánosság igazságos, a kiválasztás értékes, a helyettesítés szociális. III. Vájjon a diktatúra jobban ki tudná-e fejezni a népiéleknek ezen követelményeit? Nem valószínű. A diktatúrát, ha eredményei nem igazolják, a néplélek maga sohse igazolhatja. A diktatúra nem ismer el kvalitatív különbségeket az emberek közt, bár látszólag a lehető legnagyobb megkülönböztetést állítja fel: mert a tömegből csak egyetlen embert emel ki. holott számot erre természettől fogv többen tarthatnának és mert ez a kiemelkedés sem törvényszerű rendszer, hanem kényszerű kivétel alapján történik. Értékkülönbséget csak önmaga s a nép közt ismer el, az emberek közt általában nem, ez egyeduralmának alapja. Különbséget csak egv irányban lát: önmagához való relációban. Vannak, akik hűségesek, s vannak, akik lázadók. A társadalomellenesség kritériumát önkényesen és a néplélek logikájával ellentétben, sem általános szempontokból, sem a társadalom szempontjából nem állanítia meg, hanem csak önmagával való viszonylatban. A diktatúra figyelmen kívül hagyja a néplélek önmagára iránvuló önérzetét s egyfelől betegesen megszorítja körére nézve, másfelől felfújja intenzitására nézve a néplélek tekintélytiszteletre való hajlamosságát. Az általánosság elvét a diktatúra megfordítja s a kivételes egyén általános hatalmának elvét kovácsolja belőle, a többi egyén a jogokba nincs beleértve, hanem ki van hagyva. A diktatúra a kiválasztás elvét is megfordítja: ezt az aktív jogot teljesen kiveszi a nép kezéből és helyette a darwinizmus kiválasztódási elvét helyezi, a békés megegyezés helyett a könyörtelen harc természtességét hirdetve. Értéktilalmat és cenzúrát állít fel s ugyanakkor a „nagyobb kvalitás — kisebb szám" axiómáját is megváltoztatja, azt hirdetvén, hogy a kisebb számnál értékesebb az egyesszám, s mert egy egyes kezében van letéve a hatalom, tehát az az egyes egyszersmind értékes is. Kiválasztás az egyénre nézve ilymódon csak in peius létezik. Az elvek nem a jövő szolgálatára, hanem a múlt igazolására szolgálnak. Végül a helyettesítés elvének sem tud a diktatúra megfelelni, bár ezt közelíti még leginkább meg. Azonban míg egyfelől visszautasít minden kritikát, másfelöl felelős voltát is csak absztrakt ismeri el. A bizalmat megköveteli, pedig ennek a fogalomnak a lényege a kényszernélküli adáson nyugszik. A szerződésből függőségi viszonyt létesít. (Folytatjuk.) —— ——i •••••••••^•w——M Politikánk léleldana Irta: Malcorr es Albert báró A történelem nagy fordulópontjain, mikor a nemzet múltjából kilépve új utakon keresi boldogulását, fenséges és veszedelmes feladat hárul azokra, akik élőszóval vagy tollúkkal a nagy újjáéledésbe beleavatkoznak. Az áldozatoknál, melyet a fejlődés istenei megkövetelnek, a haruspexeknek felelősségük teljes tudatában kell végezni misztikus hivatásukat, melyre őket nem egyéb, mint a tudomány és a lelkiismeret kötelezik. Ilyenkor minden — akár titokban kiejtett szó — a történelem egy-egy porszemét jelenti a szónoklat, vagy az írás azonban maga a történelem, egyének és csoportok eszméit, akarásait jelenti. A legtöbb szó ilyenkor őszintétlen volt. Az öncélú hozsannázás vagy a sértett hiúság személyeskedése diktálja őket, s a tárgyilagosságnak, valamint az önzetlenségnek ilyenkor kevés szószólója akad. Csak túl a mindennapi jó- és rosszindulatain, a pihent szemlélődés fenséges magaslatairól nyílhat kilátás Sionra, s a völgvben bálványaikat körülzsongó tömegekre. A mult és jövő döbbenetesen, nagyszerű határán 1ehet-e meghatóbb feladat, mint véleményt mondani, mint féltő gonddal segíteni azt, kit önmagunknál is jobban szeretünk — a nemzetet, hogy évezredes kínjai után a feltámadáshoz vivő utat megtalálja. A történelem tele van intő, fájdalmasan pompás példákkal, a közösség és az egyesek nagyszerűségével. Róluk, belőlük tanulta nemzedékünk a hitet, a bizalmat és az öncélúságot. De belőle fakadnak bűnei is, az örök Koppányok átka, a széthúzás és nemtörődés kataklizmái. Mert nem kísért-e még ma is Lehel, s a gyászmagyarok elrettentő mementója, mint a nemtörődés kútfője? Mert nem lappang-e ott a mohácsi csata végzetes előzményeinek intő példája vezéreink lelkében? Nem jut-e mindannyiunk eszébe Zrínyi, Frangepán, Rákóczi, Széchenyi, Kossuth félelmetes sorsa — a vállalkozások bukása? S nem hördülünk-e fel olykor, ha a történelem lapjait forgatva, csak az élve bukottak késő babérjait faláljuk, míg II. Lajosnak csak egyszerű nekrológot szentel a kegyelet, annak a királynak, aki nemzetétől elhagvatva, életét — az életét — adta a hazáért — Mohácsnál. S ha vérrel és könnyel szentelt csonkaságunkban a 73