Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 9-10. szám - Parlamentárizmus és választójog

evolúciókkal lassan és bajosan, revolucióval pedig az előnyökért alig értékelhető károkkal jár. Hogy egyik állam sajátosan kitermelt kormányzati rendszereket nem is lehet sikeresen más állam életébe átplántálni, arra nem egy példát találunk a történelemben. Még az oly zseniális Mátyás királynak sem sikerült a rendiségen belül izig-vérig demokratikus Magyarországon a nemzeti jellegű diktatúrát behoznia. Ez nem azt jelenti, mintha bármely nemzet is képtelen volna az idegen vívmányokat befogadni, hanem azt, hogy az ilyen adaptálásokkal szőrmentin kell bánni, s ha a történelmi tapasztalat ellenük szól, inkább a bevált s a belső sajátos életből sarjadzott intézményeket ajánlatos tökéletesíteni. Azok a hibák, melyek a parlamentáris rendszerben fellelhetők, javarészt fellelhetők más rendszerben is. A szovjet nem más, mint osztályharc alapján álló decentralizált parlamentárizmus, a fascio pedig parlamentárizmus, ahol a parlamentben nincs se jobb, se bal oldal, csak egyetlen egységes fascisía párt és vezér. Talán nem is véletlen, hogy XIV. Lajos épp a parlamentben találta kibökni híres mondását: ,,1'état c'es moi." A parlamentáris rendszer hibáinak gyökere az, hogy nem biztosítja intézményesen mindazt, ami benne érték. A hiba nem az elvben, hanem a módszerben van. A parlamentárizmus, ahelyett, hogy lényegében gyökerező erényeit valósítaná meg, hiányai folytán szinte a diktatúrára jellemző hibák meghonosítására nyújt tág teret. Ami pedig ezt illeti, minden demokrácia el kell, hogy veszítse hitelét, ha ilyen irányú hibáin nem akar, nem próbál, vagy nem tud segíteni. II. A parlamentárizmus előnyei azon alapulnak, hogy megegyeznek bizonyos követelményekkel, melyeket a néplélek logikája állít fel. A parlamentáris kormányformának két fő gyakorlati súlypontja van. Az egyik, ahogy a parlamentáris kormányzat létrejön: a választáson, a másik, ahogy működik: a törvényhozáson nyugszik. A választás gyakorlata az általánosság, a kiválasztás és a helyettesítés elvén épül. A törvényhozás gyakorlata a függetlenség, a kezdeményezési jog és az érvény elvén nyugszik. A függetlenség elve általánosság és kiválasztás, a kezdeményezési jogé a kiválasztás és helyettesítés, az érvényé a helyettesítés és általánosság elvéből folyik. 1. Az általánosság elve fejezi ki, hogy az országot kormányzó parlament összeállítása nem egyes osztályokra, kasztokra vagy kormányzati szervekre, hanem a nemzet összeségére hárul. Ez az összeség-fogalom viszonylagos: a társadalomellenes elem ebből az általánosságból mindig ki kell, hogy zárassék. (Etikai szempontból: az aljas szándékból bűnözök, kultúrszemponíból: az analfabéták, higiéné szempontjából: az elmebetegek.) Az általánosság elve a néplélek igazság-követelményét juttatja kifejezésre, nemcsak, mert az igazságosság, a maga természete szerint mindig általános, s az általánosság-fogalom mindig az osztó igazság reprezentánsa, hanem mert ezt, mint követeimínyt a néplélek a priori sine qua nonnak tartja. Abszolút általánosságot, nincs az a demokrácia, amely képviseljen. Nem is ebben különbözik tőle az ú. n. arisztokratikus felfogás, hanem csak a viszonylagosság mértékelésében. Az arisztokratizmus csak módosult demokratizmus. A demokratizmus az egyes ember jogainak a szemszögét helyezi előtérbe, az arisztokratizmus az összeség érdekét; a demokratizmus az egyes lehetőségeit akarja kiszélesíteni, az arisztokratizmus pedig rá akar mutatni a lehetőségek legcélszerűbb csoportosítására, azonban elismerve az általánosság követelményét, mintegy kívánalmai keretéül. A demokratizmusnak nem is az arisztokratizmus, hanem a diktatúra az ellentéte. 2. Az általánosság követelménye a nép jogainak passzív járuléka, a kiválasztás azonban előbbinek aktív megnyilvánulása és folyománya. A kiválasztás elve azt fejezi ki, hogy az általánosság egyeseket, bizonyos szempontok alapján, erre tart érdemeseknek, hogy az ország kormányzatát irányítsák. A kiválasztás terén jut érvényre a néplélek természetes arisztokratizmusa, amenynyiben a választók mennyiségének kívánt növekedését egyensúlyban tartja a választottak számának lehető csökkentésével s e kettő arányával szembehelyezi a kiválasztás minőségbeli értékelésének a súlyát. A kiválasztás elve a néplélek érték-követelményét juttatja kifejezésre. A kiválasztás elvileg mindig az értéktelentől az értékesebb irányában történik, a kiválasztásnak mindig van alapja s ez az alap mindig valamiféie értékszempont, mert valami értéket minden lény ismer s valamiféle értékelést mindenki gyakorol. Hogy valami értékes, az azt jelenti, hogy valami szempontból más mint a többi, s valamiféle feladatra amazoknál alkalmasabb. Az egyesnek viszonyát a máshoz, amennyiben ennek értékelismerésére vezet, a tisztelet érzelme fejezi ki. Ezt az értékes szempontot akarja az arisztokratizmus már az általánosság kérdésébe belevinni. A demokratizmus szerint az ország kormányzásának kérdése oly fontos, hogy abba mindenkinek bele kell szólhatni, legalább közvetve, s oly általános, hogy e hozzászólásban egyenlő jogok illetnek meg mindenkit. Az arisztokratizmus viszont azt tartja, hogy ehhez nagyobb hozzáértés kell, mintsem az a tömegtől elvárható, s ezért érdem szerint kívánja növelni a beleszólás értékét (ősiség, vagyon, szellemi érték stb. jogán). Nem szólva arról, hogy az arisztokratizmus a pesszimisztikusabb, a demokratizmus az optimisztikusabb színezetű államforma( hibáik is erre vallanak: előbbi túlóvatos, kockáztatni mit sem mer, utóbbi túlbizakodó, semmivel sem számol), világos, hogy amilyen természetes az értékmegkülönböztetés a kiválasztás kérdésében, ahol a néplélek ezt a maga természetes törvényeinél fogva viszi végbe, oly kevéssé találhatunk erre mindenkép megnyugtató alapot az általánosság követelményének szélesebbkörü meegszorításához. Tartalmilag szinte megállapíthatatlan, hogy mit ismer el értékesnek a néplélek. Formailag azonban fennáll s a paiiamentárizmus mély lelki gyökereit igazolja az az axiómája, hogy értékesebb a kisebb számú, de nagyobb kvalitású összeség működése, mint a nagyobb számú de kisebb értékű összességé. Ezen belül a választásnak kétféle érték-célja lehet. Az egyik felfogás valamely értéket, vagy a különböző értékek összeségét abszolútnak tartja, s a választást ezeknek az abszolút értékeknek az érdekében véli megejteni, a másik szerint relatív minden emberi érték, s annak nem egyes emberek elméleti világképétől, hanem a tömegeknek mindenkori karakterétől és hangulatától szabad csak függnie, s ezért a kiválasztásnak az ország közhangulatának kifejezőjévé kell válnia. Ez a közösségből kitermelt belső célok, amaz pedig a közösség lelkisége felett álló, értékes, de a közösség által tudatosan ki nem fejtett célok felé fordul, ennek az eljárása önkényesebb, amazé irreálisabb, ez specializálja s kiszélesíti, amaz általánosítja és elmélyíti a kérdést. Az abszolút értékek vitathatók, az 72