Törvényhozók lapja, 1934 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1934 / 5-6. szám - Egyén vagy állam - ember vagy gépember
nem lehet minden jobb meggyőződésünk ellenére a régi gazdasági rendszerhez való egyszerű visszatérés elméleti hangsúlyozásában egyedül keresni a kibontakozás lehetőségét. Számolnunk kell a strukturális teljes átalakulással, melyet a háború és a háború utáni kétségbeejtő epocha idézett elő. Számolnunk kell egy megváltozott világrenddel, amelynek csak egyik érdekes szimptomájaként mutatok rá arra, hogy mennyire megváltozott a töke szerepe. A háború előtti gazdasági életben a töke a helyzet ura volt. Az államok gazdasági berendezése arra volt felépítve, hogy a hazai, de különösen a nemzetközi töke ágya jól vettessék meg és minden eszköz megragadtassék arra, hogy a termelésnek ez a nagyhatalma az országba vonzassék. Ennek a maradványait, hogy orvosi kifejezést használjak, csak nyomokban találjuk meg, vagy ha úgy tetszik, csökevényei maradtak meg annak a régi világnak, amely a tőke elkényeztetését kereste. A töke többé nem a világ ura. A tőke mint üldözött vad fut országról országra és a bizalom, a vállalkozási kedv, az alkotóképesség minden qualitását levetve magáról, keresi a szimpla megmaradást, a szimpla létezés biztonságának azt a nyugalmát, amelyet seholsem talál meg. Aranyhegyek vándorolnak a tengeren és egyik országból a másikba. A menekülő tőke mint egy nemzetközi betörő, — hogy az új magyar kifejezést használjam, — rangrejtve keresi az elhelyezkedést. A háború előtti öntudatos, önérzetes, kövér aranyláncos tőkésből lesoványodott, bőgallérú, lógó ruhájú, sápadt, ijedt valaki lett, aki halálfélelemmel szemében félti létét. Mindebből azt a következtetést vonom le, hogy mindannyian, akik elméletileg azt az álláspontot foglaljuk el, mint én, tisztában kell lennünk azzal, hogy súlyos tévedés az, ha a világ jelenlegi helyzetét olyannak tekintjük, amely csak egy gondolatjel a háború előtti nagyszerűen bevált kapitalisztikus világ és egy új kapitalisztikus világ között, amely szóról szóra annak képét fogja viselni, vagy ahhoz mindenben hasonló lesz. Szembe kell néznünk azzal a lehetőséggel, hogy a világ megélésnek új formái alakulnak ki abból az irtóztató szenvedést jelentő vajúdásból, amelyben most élünk. Tudnunk kell azt, hogy akkor, amikor a tervgazdálkodás minden hibáját és minden lehetetlenségét világosan látjuk, amikor tudjuk, hogy újabb bajokhoz, a gazdasági élet újabb strangulálásához, újabb összeomlásokhoz kell hogy vezessen, abból még nem következik, hogy a kapitalisztikus gazdasági rend ez után a rettenetes történelmi epocha után egyáltalán visszatérhet úgy, mintha semmi sem történt volna és elfoglalhatja régi helyét. Meg kell elégednünk azzal a tapogatózással, amely a kibontakozást úgy keresi, hogy legalább mindenütt ott, ahol ez lehetséges, az egyén szabad érvényesülése megóvassék. Ha ezután a rapszodikus gazdasági elmefuttatás után visszatérek értekezésem tulajdonképeni tárgyához, az emberhez, szeretném itt a legnagyobb hangsúllyal leszögezni azt, hogy minden nagy értékek között, amelyet az emberiségnek a XlX-ik század második fele jelentett, az emberi egyéniség kiélése, az egyén érvényesülésének teljes szabadsága, volt a kultúra legnagyobb kincse. Irtózatos mindannyiunknak, akik végigéltük, vagy ismerjük a történelem menetét a tizenkilencedik században, elképzelni azt a testi szellemi és lelki nyomort, amit az orosz rendszer az egyén szempontjából jelent. A belenyúlás a család és a vallás életébe, a munkának, az életmódnak szürkesége, reménytelensége, a tömeglakások elállatiasító rendszere, a szabad véleménynyilvánítás teljes elnyomása, a terror és mindezek mellett az országos nyomor, az éhínség, amelyhez a szovjetrendszer vezetett, riasztóvá teszik a gépembernek azt a típusát, amellyé Rund szerint az ember Oroszországban átépíttetik. Bevallom, hogy sok tekintetben ugyanezt kell éreznem a német rendszerrel szemben is. A Gleichschaltung, az egyén megölése egy országban, amely ha nem is járt a kultúra legélén és a civilizáció, a legnagyobb emberi vívmányok, a tudomány teljes átalakulásának kérdéseiben, az egy Einsteint kivéve, mégis hallatlanul nagyot és nagyszerűt tudott alkotni, — zenében utolérhetetlent, — ma szellemi krízisen megy keresztül. Mussolinival szemben mindenkinek el kell ismernie, hogy egészen rendkívülit alkotott Olaaszországban. Dc le kell szögezni azt is, hogy az egyéni érvényesülésnek gátat egyáltalán semmiben nem vetett. Neki sikerült a Führer princípiumát az individium tenyésztésének elvével összeegyeztetni. Veszélyes játék folyik azonban a Führer-principium körül. A tekintély kultuszával és a demokrácia korrupt voltával indokoltatik az, hogy egy ember állíttassék egy ország létének legmagasabb csúcsára, korlátlan hatalommal és minden más egyéni megnyilatkozás elnyomásának hatalmi lehetőségeivel. Mindenekelőtt filozófiailag ebben szembeszökő ellentmondás van. Az egyén kiélési lehetőségeit elrabolja a Führer-pricipium a nemzetnek úgyszólván minden alanyától, de egy milliószor megnagyobbított hatalmi kiélési lehetőséget biztosít egy embernek és azoknak, akiket az maga mellé enged. 10—12 ember és x-millió gépember: ez a Führer-principium alapgondolata. 10—12 ember, aki csak parancsol és uralkodik és x-milliő ember, aki csak engedelmeskedik. Hol van az emberi kultúra fejlődésének logikája akkor, amikor néhány embert a homályba vesző régi kultúrák szatrapái, az egyiptomi fáraók, legjobb esetben a római Nérók és Caligulák piedesztáljára emel, ugyanakkor, amikor mindenki mást eltemet a reménytelenség szürkeségében. A nemzet az első. Az egyén, az ember jelentősége eltörpül emellett. Ez a japánoktól hozzánk átszármazott princípium a maga teljes nyereségében. De akkor magyarázatra van szükségünk bizonyos érthetetlen ellentmondások tekintetében, amelyek a népesedési statisztika körébe esnek. Ha ez így van, megértjük azt, hogy az állam a születések gyarapodását minden eszközzel elősegíti. A nemzet erősödése, a hadsereg nagyobbítási lehetősége indokolják ezt az állami gondolatot. De mi magyarázza meg akkor azt, hogy az orvosi tudománynak csodálatos erőfeszítéssel sikerült két évtized óta az emberi életkor átlagát 15—20 évvel meghosszabbítani. Előállt egy olyan népesedési helyzet, amelyben az életkor elosztás szempontjából teljesen megváltozót képpel állunk szemben. A korosztályok gúlája többé nem hegyben végződik, hanem fent újból kiszélesedik. A német politikai irodalom ezt egy kedves szóval Vergreisung der Bevölkerung-nak nevezte el. Kérdezem azonban, hogy az emberi tudománynak ez a nagyszerű, hatalmas 49