Törvényhozók lapja, 1934 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1934 / 23-24. szám - A magyar ügyvédség sorsa

anyagi rendezettséget és ennek megteremtése köz- és ügyvédi érdek. Sajnos, most ütköznek ki a régi, túlzottan liberális ügyvédi rendtartás törvényének hibái. Angliában és Franciaországban már az alaptörvény megalkotásánál figyelemmel voltak a feltétlenül szükséges korlátozásokra. Ott az most természetes, hogy a magasabb ügyvédséghez anyagi alapra van szükség. Nálunk is már akkor, törvényileg gondoskodni kellett volna arról, hogy ügyvédi pályára csak azok menjenek, akiknek módjukban áll megszerezni azt a szükséges anyagi függetlenséget és bázist, amely feltétlenül szükséges ennek a hivatásnak minden gáncs nélküli betöltéséhez. Mert hiába hivatkozunk itt minduntalan külföldi, főleg francia és angol példákra, hiszen látjuk, hogy ott meg van az anyagi függetlenség s ott már régen kialakult az, amit most akarnak nálunk meghonosítani. Véleményünk szerint is, tehát feltétlenül szükséges azoknak a mulasztásoknak a pótlása, melyek a 60 év előtti rendtartási törvényből kimaradtak. De hangsúlyozzuk, hogy ezek ma már csak úgy vezethetők be, hogy szerzett jogokat ne sértsenek. Viszont az egész társadalom érdeke, hogy ez a kérdés rendezést nyerjen, mert kétségtelen, hogy sokkal nagyobb veszély a társadalomra a miniszter által említett „ágyrajáró" ügyvédek rétege, mint az, ha erősen megnehezítik az ügyvédi pályára való lépést. Ez a megnehezítés azonban kezdődjön már a főiskolai oktatásnál. Köztudomású tény, hogy nálunk legfőbb oka az ügyvédi pálya elözönlésének az is, hogy a főiskolai jogi képesítést általában ma már minden állami és közületi állás betöltésénél megkívánják. A fiatalságnak a jogi egyetemekre való özönlése azért olyan nagy, mivel ezek valamely állami, városi vagy közigazgatási hivatalban óhajtanak elhelyezkedni és csak később, amikor ezen pályákról leszorulnak, kényszerűségből és nem elhivatottságból választják az ügyvédi pályát. Ezt kellene elsősorban megfelelő intézkedésekkel reguláim*. Tehát az indulást kell szabályozni, de nem az ügyvédjelöltek rendjén kell kezdeni a korlátozást azzal pl., hogy meghosszabbítják az ügyvédjelölti prakszist, vagy vagyoni cenzussal nehezítenék meg felvételüket az ügyvédi kamarákba. Már az egyetemi oktatásnál kellene megkezdeni a korlátozást oly módon, hogy külön választanák az általános jogi képesítést az ügyvédi és bírói jogi képesítéstől. Ez esetben már az egyetemre beiratkozóknál tudnók évről-évre keresztülvinni azt, hogy kizárólag a rátermettség, az ezen pályára való hivatottság próbáinak a letétele után kerülhet az egyetemet végzett ifjú az ügyvédjelöltek sorába. Bármennyire is ellene vagyunk minden korlátozásnak, ki kell jelentenünk, hogy a jelenlegi kényszerítő helyzet feltétlenül megkívánja a valamilyen módon való rendezést. Mert amikor jelenleg a bejegyzett ügyvédek száma Csonkamagyarországon meghaladja a 6300-at, azonkívül az ügyvédjelöltek száma kb. a 2000-t, akkor elértünk arra a pontra, ahol ezt a számot, — ha drasztikus eszközökkel nem is csökkenti, — legalább is egy bizonyos átmeneti időre, stabilizálni kell. Habár már ez a mai létszám is jóval túlhaladja azt a számot, amit ez az ország, mint foglalkozási ágat, táplálni bir. Az esetleges rendezésnél azonban tekintetbe kell venni olyan körülményeket is, hogy az ügyvédi oklevéllel birók részére más érvényesülési lehetőség nincsen és ettől megfosztani valakit, ha erre erkölcsi okunk nincs, igen rossz hatást váltana ki az igazságot szerető és tisztelő társadalomban. Ezért a rendezéssel együtt kell haladnia annak a felfogásnak, hogy ne a mai generációt sújtsa, hanem a mai generáció érdekében egy olyan természetes vácuumot teremtsen a pályának ideiglenes lezárásával a jövő generáció terhére (mint fennt említettük, már a főiskolai oktatásnál különválasztva), amely sokkal könnyebben elviselhető, mint a már a jelenleg ezen a pályán lévő ügyvédek és ügyvédjelölteket érné. Vagyoni cenzus, vagy egyéb bifurkációt célzó intézkedést sem tartanának helyesnek ma keresztülvinni, ilyesmi csak az egész távoli jövőben lenne észszerű. Sajnos, a mai helyzetben nem alkalmazható más, mint a többi válságbajutott foglalkozási ágaknál, csakis a tüneti kezelés. Ez alatt értjük a kereseti lehetőségek megnövelését, mint lenne az okirati kényszer behozatala, bizonyos fokban a közjegyzői funkciókba bevonni, vagy a közigazgatási eljárás kontradiktatórikussá tételével a kötelező ügyvédi képviselet behozatala stb., stb. A szelekciót tehát kizárólag az egyetemi oktatás stádiumában tartjuk igazságosan keresztülvihetőnek — amidőn nem érinthetünk még szerzett jogokat — vagyis javítás, újraépítés csakis az alapoknál kezdhető meg, minden más kísérlet fájdalmas és veszélyes volna. S végül amit a legfontosabbnak tartunk az ügyvédség sorsának a szabályozásánál, minden errevonatkozó újításnak a keresztülvitelével az autonómiát kell megbízni, az döntsön saját sorsának a kialakításáról, miután láttuk a múltban is, hogy a kari összetartozás, az egymásnak való megbecsülése minden nehéz helyzetben megtalálta azt a legjobb utat, ami ezekben a nehéz időkben is járható volt. Az állami beavatkozás kizárólag csak segítségül jöhet. Mégpedig olyképen, hogy az ügyvédtársadalom részéről többséggel hozott kívánságoknak mások sérelme nélkül, de a válságba jutott ügyvédi renden segítsen, ennek a társadalmi rétegnek az értékéhez képest. Minden állam három hatalmat tartalmaz, azaz az általános egyesült akarat három személyben jut kifejezésre: az uralkodó hatalom (szuverénitás) a törvényhozóéban, a végrehajtó hatalom a kormányzóéban (a törvény megbízásánál fogva) és a jogszolgáltató hatalom (mint mindenki sajátjának törvényszerinti megítélése) a bíró személyében. A három államhatalom egyesülésében áll az üdve az államnak (salus reipublicae suprema lex est), ami alatt nem az állampolgárok jóléte és boldogulása értendő, mert ez talán a természetes állapotban, vagy esetleg egy zsarnok kormány alatt is sokkal kényelmesebben és kívánatosabban elérhető, hanem ez alatt értjük az alkotmánynak a jogelvekkel való legnagyobb fokú megegyezésnek állapotát, amely felé való törekvésre bennünket az ész kategorikus imperatívusza által kötelez. Az állam az emberek tömegének egyesülése a jog törvényeinek uralma alatt. Kant. 196