Törvényhozók lapja, 1934 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1934 / 23-24. szám - A magyar ügyvédség sorsa

abból magyarázni, mégkevésbbé tud abból ű jövőre következtetni." (Schopenhauer, id. m.) A történetírás feladatai e tekintetben találkoznak a szociális jogtudomány céljával, aminek igazolására idézem A. Menger-nek (Ueber die sozialen Aufgaben der Rechtswissenschaft, 210.) nem eléggé megszívlelendő szavait: „Minden jogrend nagy rendszere a hatalmi viszonyoknak, amelyek egy népen belül történelmi fejlődésének során kialakultak ... A szociális jogtudomány feladata, hogy a hatalmi viszonyoknak ezt a hullámzását pontosan megfigyelje, hogy ebből a jövő jogalakulására következtetéseket vonjon. Főként arra kell törekednie, hogy a jog és hatalom közötti kongruenciát fentartsa és hogy megelőzze azokat a szociális katasztrófákat, amelyek azok ellentétéből sajnos oly gyakran előállnak. Csak ez a tevékenység avatja a jogtudományt, amely dogmatikai és történeti tekintetben bizonyos fokig szükségszerűen a betűn és tekintélyen ragad, szabadon alkotó tudománnyá, amely az emberiség legfőbb problémáit öleli fel." A jogtudomány e feladatának teljesítésénél a történelem tanulságait figyelmen kívül nem hagyhatja, illetve csak azok segítségével oldhatja meg azt. A magyar ügyvédség sorsa Irta: Temple Rezső dr. A képviselőházban nemrég letárgyalt Ügyvédi Gyám- és Nyugdíjintézetről szóló törvényjavaslat értékes vitája tárta ismét a közvélemény elé a magyar ügyvédség válságát. A vitában résztvevők, de az egész képviselőház, osztatlanul nyilvánította megbecsülését a magyar ügyvédi kar iránt. Sajnálattal állapította meg, hogy ez a társadalmi osztály is, mint mindegyik Csonkamagyarországon, az általános gazdasági helyzet folyományaképen, válságba került. Ha az utóbbi évek szakirodalmát vizsgáljuk, akkor megállapíthatjuk, hogy az ügvvédség válsága nem mai keletű. A ma 60. éves ügyvédi rendtartás törvénye is ennek egyik orvoslásának készült, jólehet, akkor még főleg az ügyvédi rend erkölcsi és etikai emelését célozta. Tény az, hogy sehol a világon nem ért el az ügyvédek létszáma oly magasságot, mint nálunk. (Pl. Párisban, melynek lakossága majdnem háromszor annyi, mint Budapesté, az ügyvédek száma ezerrel kevesebb!) Megjegyezzük még, hogy ez a tétel fennállott már a háború előtt is. Ma ismét közel állunk ahhoz, hogy az 1874. évi XXXIV. t.-c. a közben elmúlt 60 év társadalmi és gazdasági eltolódásainak megfelelően egy újabb törvény segítségével módosíttassák. Ennek mintegy előjele volt a fentemlített ügyvédi nyugdíjat szabályozó törvényjavaslat, amelynek tételes rendelkezései, — habár szervesen nem tért el az 1908. évi XL. t.-c, illetőleg az 1928. évi XI. t.-c. elveitől, — már sejtetni engedi azt, hogy bizonyos szelekciót szándékoznak keresztülvinni az ügyvédek társadalmi rendjén. Eddig nem vitték keresztül a gyakorlatban azt a rendelkezést, hogy a tagdíjhátralékosokat töröljék a Kamara tagjai közül. Ezen címen 26 év alatt összesen 35 ügyvédet töröltek. Ma már változott a helyzet és általános az az elv, hogy a jövőben igen erősen fog megnyilatkozni ennek a törvénynek szelektív ereje, hiszen a tagdíjhátralékosok száma közel 2500. Nem célunk most vitába szállni egyik felfogással sem, különösen abban az irányban nem, hogy a most letárgyalt javaslat is kifejezetten ezt a célt szolgálja-e, a szelekciót. Lázár igazságügyminiszter úr minden szépítgetés nélkül jelentette ki a záróvitában a Ház plénuma előtt: azt a megdönthetetlen igazságot, hogy: „A nemzetnek nem érdeke, — kénytelen vagyok ezt itt a Ház színe előtt kimondani, mert álhumanizmusnál veszedelmesebb kormányzati felfogás nem lehetséges, — hogy ágyrajáró ügyvédek legyenek, akik kollégáiktól és másoktól koldulják össze a napi létfentartás költségeit. Hogyan forduljanak az emberek bizalommal az ilyen ügyvédhez, aki sokszor életüknek és vagyonuknak letéteményese és védője? Azoknak a privilégiumoknak, melyeket az ügyvéd élvez, garanciái kell hogy legyenek az ügyvédek egész életében." Igenis, fontosnak tartjuk, hogy az ügyvédi etika és a feltétlen megbízhatóság kétségbevonhatatlan tény legyen és az ügyvédséegel szervesen velejárjon. Az, hogy valamilyen intézkedésnek, korlátozásnak jönni kell, kétségen felül áll. Eltekintve most attól az általános válságtól, amely minden foglalkozási, különösen a szabad foglalkozási ágakat sújtotta az utóbbi években. Az ügyvédi pálya túlzsúfoltsága nem mai keletű, csak a trianoni megcsonkítottságunk fokozottabban nehezíti meg ezen pálya életlehetőségeit és jobban érezteti a gazdasági válságot. Az ügyvédség szempontjából nem csak az ország területének kétharmadrésze, hanem az ügyvédi funkciók tekintetében az egész monarchia területe veszett el. Az kétségtelen azonban, hogy azon intézkedés, amelynek jönni kell, szerzett jogokat nem érinthet. Habár elvben ellene vagvunk mindenféle korlátozásnak, ellene vagyunk a zártszám rendszerének, mely utóbbi mostanában oly nagyon divatba jött minden foglalkozási ágnál, hiszen legutóbb hangokat hallottunk már az ipar és kereskedelem köréből is ilyen intézkedések szükségességéről. Ez a korlátozás csak oly módon történhet, hogy az ügyvédi etikát megerősítve, anvagi megbízhatósását alátámasztva, az ügyvédséget az őt mindenkor megillető polcára helyezze. A zártszám, vagy népszerűbben: numerus clausus, igazságtalan eszköz és főleg antidemokratikus egy ország társadalmában, bármilyen vonatkozásban vesszük is, álhumanisztikus is és semmiképen sem egyeztethető össze a most szintén divatos, de kétségtelenül helyes jelszóval, melyet az egykével kapcsolatban hangoztatnak. Hivatkozni akarunk itt a Btk. azon paragrafusára, amely a magzatelhajtást üldözi, azzal a helyes indokolással, hogy „a méhmagzat már emberélet, amelyet emberi jogok illetnek meg, — annak elhajtása tehát ölési delictum" és a társadalom rendiébe ütközik. Ha tehát a méhmagzat jogait elismerjük, akkor fokozottabban kell elismernünk és tiszteletben tartanunk a felnőtt emberek szerzett jogait és a boldogulásához vezető úton korlátozó rendelkezésekkel őt megakasztani ép az egész társadalom érdekében, nem szabad. Amikor tehát az ügyvédi rend újabb szabályozása kerül napirendre, akkor elsősorban és legfőképen azt kell szem előtt tartanunk, hogy az ügyvédi pálya túlzsúfoltsága ne rontsa el az ügyvédi társadalom etikai és erkölcsi nívóját és ne hívja ki maga ellen a társadalom bántó kritikáját. Már pedig ez a mai helyzet és létszám mellett majdnem elérhetetlen. Az ügyvédi foglalkozás feltétlenül megkívánja az 195