Törvényhozók lapja, 1934 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1934 / 23-24. szám - Történetírás és jogtudomány

Történetírás és jogtudomány Irta: Dukes Gyula dr. Anatole Francé a Pingvinek szigetének előszavában a következőket mondja a történetírásról: „Jelen munka a régi történetírás neméhez tartozik, ahhoz, amely elmondja azokat az eseményeket, amelyeknek emléke megmaradt és amely megjelöli, amennyire lehetséges, az okokat és azok következményeit; ez inkább művészet, mint tudomány. Azt mondják, hogy az efajta történetírás nem elégíti ki az exakt elméket. Lehetséges, hogy a jövőben a történetírás biztosabb alapokon fog nyugodni, ez az életföltételek leírását fogja adni, hogy megtanítson bennünket arra, hogy valamely nép bizonyos korszakban mit termelt és fogyasztott tevékenységének minden ágában. Ez a történetírás többé nem művészet, hanem tudomány lesz . . ." Hogy a történetírás eddig inkább művészet, mint tudomány volt, hogy tehát a történeti események magyarázatánál eddig nagyobb szerepe volt a képzeletnek, mint az exakt tudományos kutatásnak, annak igazolására hadd álljon itt Le Bon kijelentése: ,,II n'est pas une seule phase de l'histoire dont on puisse dire qu'elle sóit súrement connue." Vagyis a történelem egyik fázisáról sem lehet azt állítani, hogy valóban ismerjük. Magáról a francia forradalomról pedig, amelynek pedig könyvtárakra menő irodalma van, azt mondja: „Nem túlzás, hogy forradalmunkat sem azok nem értették meg, akik csinálták, sem azok, akik elbeszélték." (U. o.) Ha az újkor legfontosabb eseménye ily homályban áll, mit kell tartanunk azokról a történeti munkákról, amelyek távolabbi korok kevésbbé jelentős eseményeinek leírásával és magyarázatával foglalkoznak? Schopenhauer e kérdésről a következőket mondja „Ueber Geschichte" c. tanulmányában: „Minden tudomány arról beszél, ami mindig van, a történelem ellenben arról, ami csak egyszer és azután soha többé nem létezik. A történelem állandóan egyénekről ír, az egyéneknek azonban nincs tudománya. Miután a történelem tárgyát főként egyes események és egyének képezik, amelyek természetük szerint kimeríthetetlenek, ennélfogva mindent csak tökéletlenül és félig tud. A történelem ezért annál érdekesebb, minél jobban behatol a részletekbe, de annál megbízhatatlanabb is és ekként minden tekintetben a regényhez közeledik. A történelem ebből a szempontból alig méltó komoly és fáradságos tanulmányra. Amit a történelem mesél, valójában csak hosszú, nehéz és zavaros álma az emberiségnek." Ha tehát a történelem tárgyát csak események képeznék, akkor nem tarthatna igényt arra, hogy tudománynak tekintsük, amely ok és okozati összefüggést keres oly jelenségeknél, amelyek azonos körülmények között mindig azonosan megismétlődnek, ilyen jelenségeknek azonban a történeti események nem tekinthetők. Miután azonban a történelemben mégis csak összefüggéseket keresünk, törvényszerűségek után kutattunk, kell, hogy a történelemnek az eseményeken kívül más tárgya is legyen. És valóban a történelemnek nemcsak események képezik tárgyát, hanem az ú. n. szociális átalakulások is, amelyek — ellentétben az eseményekkel — magyarázhatók. Érezte ezt már Széchenyi István is. „Az emberek nagyon tudatlanok — írja 1832-ben, — ez a legnagyobb szerencsétlenség. Nem ismerik a történelmet, mert mit ér az ha tudom, István után Péter, Aba, Kálmán jött s melyik az első vagy második prímás. A történelem árnyalatait, filozófiáját kell ismerni. Magyarországon jó volna, ha a törvényhozó testületek Anglia és Franciaország forradalmainak és reformjainak szellemét alaposan ismernék és megértenék, azaz, az átmenetet a hűbéri rendszerről, azaz barbárságból a civilizáció mai állapotába." Cldézi Grünwald Béla „Az új Magyarország" c. munkájában, 379. o.) Ez az átmenet, amelyről Széchenyi szól, nem egyéb, mint szociális átalakulás. A történetírásnak az az iránya nedig, amelyik a szociális átalakulások magyarázatával foglalkozik, a materiális, vagv ökonomikus történelmi felfogás, szemben az ideologikus történetírással, amelv a történelmi eseményeket egyének eszméire, cselekvésére vezeti vissza. Ez utóbbi iránynak is megvan a maga jogosultsága és célja, t. i., hogy a nemzeti lelkesedést ébren tartsa (Goethe), csak éppen nem nevezhető tudománynak. Az ökonomikus történetírásnak kiinduló pontját az a kétségbevonhatatlan tapasztalati tény képezi, hogy az emberek szüntelenül helyzetük megjavításán fáradoznak, ami azt jelenti, hogy több szükségletük van, mint ameIvek kielégítésre kéoesek. De nemcsak az egyes emberek idényei emelkednek az élettel szemben, hanem a gvorsan szaporodó emberiséé szükségletei is óriási mérveket öltenek. Hazánknak II. lózsef korában 5 millió lakosa volt, a világháború kitörésekor pedig 20 millió. Oroszországnak 1800-ban 26 millió lakosa volt, ma pedig lakosságának száma 163 millió!*) A fölszaporodott emberiségnek szükségleteit ki kell elégíteni, ennek pedig egyedüli eszköze a munka produktivitásának fokozása. Ámde a munkaeredménv fokozására való törekvés társadalomképzö er'ö módjára működik: a polgárságot a kézműipar, a munkásosztályt a gyáripar hozta létre. Ezek az új osztálvok részt kívánnak a régiek jogaiban és megmozdulásaik jogaik kivívására képezik a történelmi eseménveket, legalább is azokat, amelyeknek eev nén struktúráidra, boldogulására maradandó jelentőségük van. A nolgárság a liberalizmus jelszavával küzdött a iogegvenlőségért. a munkásság pedig a szocializmus zászlaja alatt harcol több jogért és kenvérért. Korunkban a fasizmus mindkét irány szintézisére törekszik, amennviben a törvénv előtti egyenlőséghez társítja az emberek egyenlőségét a munka előtt, mint kötelesség és iog. fL'eguaglianza degli uom ni dianzi a! lavoro inteso come dovere e come diritto. Mussolini beszéde a korporációk felavatásánál 1934. nov. 10-én.) A történetírásnak tehát nemcsak lelkesítés a célja, hanem ennél komolyabb, vagy legalább is azzal egyenrangú feladata van, t. i. a szociális átalakulások irányainak felismerése és útjainak a békés „átmenet" és fejlődés érdekében való egyengetése. „Egy nép, mely nem ismeri saját történelmét, nem érti sem sajátmagát, sem jelenét, mert nem tudja azt egy múltra vonatkoztatni és *) Ennek az egyetlen adatnak megvilágításában az orosz forradalom oka is abban keresendő, hogy a munka produktivitása nem tartott lépést a rohamosan felszaporodott lakosság szükségleteivel. 194