Törvényhozók lapja, 1934 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1934 / 23-24. szám - Visszapillantás 1934-re

s hogy ezt fel kell karolni és támogatni kell nehéz küzdelmeiben, gazdasági harcaiban. Az évzárlat mérlege ezt a felsorolt kis eredményt hozta és ebből várjuk, hogy mutatkozzék kedvező hatása a jövő év folyamán. A szénkartell árpolitikájáról Irta: vitéz Mátyásfalvy Erich dr. szív. törvh. biz. tag. Szénbányáink alapításakor és fejlődésük kezdő éveiben — mintegy 40—45 évvel ezelőtt — a magyar barnaszén 10 tonnája még csak 48—70 koronába kelült. Ezen ár a magyar szénbányászat rentabilitását mégis teljesen biztosította, bár akkor iparunk és mezőgazdaságunk fejletlenebb állapota és a külföldi szén erős versenye folytán a termelés még sokkal alacsonyabb, a prosperitás lehetősége pedig ehhez mérten csekélyebb volt. Azóta a későbbi gazdasági fellendülés és e mellett az egyes magyar barnaszeneknek kedvező vasúti tarifapolitika egyik-másik bányának soha nem remélt fejlődési lehetőséget nyújtott. A szénár emelkedése már az 1912—1914. években elviselhetetlen mérvet öltött. Az eladási bányaár 10 tonnánként — koronában számítva — a két legnagyobb, ma is kartellben álló és egy kisebb, kart ellen kívül maradt bányánál akkor átlag már a következő volt: 1912. 1913. 1914.évben Tata: 132 135 139 Ajka 90 92 94 Salgótarján, a baglyesi akna nélkül 100 102 102 A magyar szén árának az 1900-as években erősen emelkedő tendenciáját a terményárak emelkedésével és a munkabérnek ehhez igazodó általános drágulásával indokolták. A termelési önköltséggel és a hőártékkel arányban nem álló ezen szénár máris túlmagas volt és kihatásában az ipari termékeknek, különösen az építési anyagoknak s a villamosáramnak tűrhetetlen belföldi drágulását eredményezte. A drágulás a háborús és ezt követő időben épen olyan indokolatlanul folytatódott. Természetesen fokozódott ennek a gazdasági viszonyokra való hátrányos kihatása is. A teljesen túlhajtott átlagos bányaár — bár 1929. óta lényegtelenül engedett — ma Tatán még mindig cca 240 pengő. Salgótarjánon cca 160 pengő. Feltűnő, hogy az átlagárak a hőérték tekintetében egymásközt a múltban sem állottak kellő arányban. Tatán minimálisan 5200, a Sslgónál 4100 és Ajkán 4000 átlagos kalóriát mérnek. Reálisan számítva ez Tata és Ajka közt cca 30%, — Salgó és Ajka közt 3%, — ata és a Salgó közt pedig 27% árkülönbözetet tenne indokolttá. Holott a valóságban a m?i átlagár Ajka és Tata viszonylatában, illetve Ajka és a Salgó közt, de még Tata és a Salgó közt is a hőértéket erősen meghaladó további disparítást mutat. A kartell a magas szénárat egyes bányák kedvezőtlen földrajzi és geológiai fekvésével menti. Kedvezőtlen jelenségnek említik a szénvagyonnak és az aknáknak túlrövid élettartamát, a vándorüzem folytatására vezető vékony szénréteget, a magas bányafenntartási költséget, a nagy bányafaszükségletet, a vízveszélyt, a szociális terhekkel nagyobbodott munkabért és a nehezen értékesíthető aprószén magas arányát. E helyzet helyes megítélésénél azonban abból kell kiindulni, hogy mindezek a bajok már akkor is annyira-amennyire fennforogtak, amikor a külföldi szén éles versenye közben alig 5—7 koronát kaptak egy tonnáért. A munkabér drágulása már azért sem indokolja a mai túlhajtott árnívót, mert a bányák a jelenlegi tökéletes gépberendezéseikkel a vájárteljesítményt lényegesen megjavíthatták és így az egy műszakra eső termelési eredmény erősen megnővekedett. Ugyanekkor pedig a bányafenntartási költség ugyanilyen arányban csökkent. A munkásjóléti járulékok emelkedését a munkáslétszámnak a tökéletesebb gépberendezés folytán beállott csökkenése teljesen kiegyenlíti. Emellett a tüzelési technika haladása és bányáinknak a széntermelés helyén emelt saját iparművei az aprószén hasznothajtó értékesítheíését lényegesen fokozták. A felsorolt panaszokból csak annyi igaz, hogy a magyar szénvagyonok hasznosításának műszaki és gazdasági előfeltételei — a külföld szénelőfordulásaival szemben — nagyon egyenlőtlenek. Ahány magyar bánya, annyiféle a geológiai helyzet, a szénminőség, a hőérték és a versenyképesség többi előfeltétele. Egy és ugyanazon bánya is gyakran több egyenlőtlen minőségű és hőértékű szenet rejt. Az önköltség és az általános eladási ár alakulását döntően befolyásoló, az egyes bányáknál a legkülönbözőbb változatokban mutatkozó e tényezők egvenlőtlensége a múltban és ma is jó alkalmat nyújt a kartellnek a való helyzet leplezésére és a magas szénár indokolására. Van ugyan bánva, ahol egyikmásik kedvezőtlen jelenség erős mértékben fennforog. Tudatosan elhallgatják azonban, hogy a panaszolt nehézségek korántsem általánosak. Épen az ezek fennforgásában mutatkozó nagy különbség jellemzi a magyar szénelőfordulásokat, E helyzetnek méltányos kiegyenlítése volna az a közérdekű probléma, amelynek helyes megoldása nélkül megfelelő energiagazdálkodás és reális árpolitika nincsen. Megállapításunk helyességét leginkább Tatabánya példája igazolja. Ott ugyanis a fennebb panaszolt bajok egyike sem okoz gondot, viszont a kedvező jelenségek egész sorozata kimutatható. A magyar barnaszén termelési önköltsége t. i. át'agban 10 tonnánként 90 pengőn alúl marad. Bizonyítja ezt. az állításunkat — minden részletezés nélkül — már egymagában az a körülmény, hogy az alacsony hőértékű: 4000 kalória körüli barnaszeneket — bár ezek termelési önköltsége a kedvezőtlenebb geológiai és földrajzi fekvés folytán gyakran snkk^t magasabb, mint pld. a tatabányai 5200 kalóriát is meghaladó széné, — körülbelül 130 pengős waggononkénti áron adják, nyilván még szintén nyereséggel. Míg ugyanekkor a magyar szénfogyasztás javarészét kielégítő MÁK — amely az összes magyar bányák közül a legolcsóbban termel — 200 pengőnél is jóval magasabb átlagárat ér el. 191