Törvényhozók lapja, 1934 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1934 / 21-22. szám - A kereskedelempolitika új útjai

elkerülhetetlen a kartel túl teng és és elkerülhetetlen a szomszédállamokkal kötött kereskedelmi megállapodások sikertelensége. A kartelek hivatva vannak védeni az így megszületett iparnak a belső fogyasztási árpozícióit, még a legfontosabb agrárérdekek ellenére, sőt sok más sokkal fontosabb érdekek ellenére is. Nem az izgat'áB, nem a jelszavak és nem a véletlen, hogy az utóbbi hetekben mindsűrűbben hangzottak el deklarációk és tiltakozások nálunk a kartelek ellen. Ez az első természetes jelentkezése annak a szabálynak, hogy az ország gazdasági élete elérkezett egy bizonyos határhoz, amely -élesen dokumentálja, hogy nem lehet tovább menni és változtatni kell az eddigi irányzaton. Változtatni kell ipari és kereskedelmi politikánkon. Elérkeztünk eSJ olyan határállomásra, ahol jólmegfontoltan kell új irányba indulnunk, ha nem akarjuk, hogy gazdasági életünk olyan szövevénybe kerüljön, amely a rendeletek ezreit termeli ki és a közigazgatást nehezíti meg. A gazdasági életet mégis csak képtelenség rendeletekkel szabályozni, irányítani és életben tartani. Az igazi, higgadt és fegyelmezett öncélú nacionalizmusnak csak az egészséges gazdasági élet lehet a televény talaja. Az egészséges gazdasági életnek pedig ismerjük a létfeltételeit Nehéz ugyan különválasztani a gazdaságpolitikát s pártpolitikától és még nehezebb távoltartani az egye9 divatos áramlatoktól, jelszavaktól. Miként a német gazdasági diktátor, Schacht, jelentette ki, hogy a szabadverseny azi visszaélés a fogyasztókkal szemben, úgy ismerestek azok a jelszavak is, amelyek az individualizmus megdőltét hirdetik. Az állami beavatkozás ma már nem probléma, hanem megszokott jelenség. A túlzott etatizmus tényleg kiküszöböli az egyéniséget és ezen az úton haladva tovább, csakis a kollektivizmus következhetik. Ezek az irányzatok és módozatok hozhatnak sikert, felületes, tüneti sikert átmenetileg, hiszen mindegyike túlontúl át é9 át van szőve a nacionalizmus csillogó, sokszor tabut jelentő jelszavaival, azonban a józan szemlélő nem tagadhatja le, hogy ezeknek az irányzatoknak eddig a gazdasági életben sikerük nem volt és bátran állíthatjuk, hogy nem is lehet a jövőben sem, mert a ma problémái úgyszólván három emberöltőeek, vagyis sem a mai, sem az utánunk jövő generáció nem tudja megoldani. Ha a fenti szempontból vesszük a ma jelentkező kartelkérdést nálunk, bonckés alá, akkor egész más eredményre jutunk. Elsősorban is logikusnak találhatjuk azt, hogy abban a pillanatban, amidőn az állam hivatalból hív életbe néhány kartelalkulást — vagy kénytelen a regulá*lás örve alatt kartel-monopóliumokat engedélyezni — akkor egész természetes, hogy a magángazdaság is erre az útra lép, miután más út nem is maradhat számára. Tehát, amikor a fővárosi, vagy vidéki autonómiák egyhangúan hoznak határozatokat a kartelek ellen, akkor tulajdonképen nem is a kartelekről, mint olyanokról van szó, hanem a jelenlegi gazdaságpolitikáról. Mert ma már nem két olyan poláris ellentétről beszélhetünk ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban, mint amilyent jelképez az egyéni szabadság princípiumának a megtagadása és az Nállami kényszerszabályozás, hanem kizárólag két azonos, kollektivisztikus elv jelentkezik egymással párhuzamosan. Ez a két párhuzamosan futó elv pedig a mindenbe beavatkozó állami szablyozás és a magángazdasági alakulatoknak, a karteleknek a beavatkozása a szabad verseny rendjébe. Vagyis, amíg az állami kényszerszabályozás elve hivatva volna megvédeni a szabad verseny elvét a magánalakulatoktól, fékentartani azokat, addig az állami intervenció állandóan és félreérthetetlenül a szabad verseny elvét tagadja meg és így a magánszervezeteket is erre rászorítja. A két különböző irányzat tehát, vagyis az állami kényszerszabályozás és az állami intervencionizmus, két egészen más hivatást szolgáló gesztió. Mert ha az állami kónyszerszabályozás formájában jelentkező beavatkozás a szabadverseny elvét akarná megvédeni, akkor tudna védekezni a kartelek ellen. De amikor lépten-nyomon az állami intervenció megtagadja a szabadverseny elvét és mai létjogosultságát, kkor képtelen a kartelek ellen való védekezésre és céltalan is lenne, miután mindketten egy irányba haladnak természetüknél fogva is: a kollektivizmus felé. A szabadverseny elvének a megtagadása egyenlő az egyéni szabadság elvének a megtagadásával. Itt jelenkezik aztán a gazdasági törvények megdönthetetlen logikája, következetessége. Mert amikor az egyik oldalon mindent szabályozunk államilag, akkor a másik nem szabályozott oldal tönkremegy. Vagyis egyszerre kétféle gazdasági politikát nem lehet csinálni. Az fából vaskarika. Döntenünk kellene tehát, hogy milyen irányba megyünk gazdaságpolitikánkkal. Tovább fejleeszük-e a most meghonosított, a gazdasági élet minden ágára kiható állami beavatkozás rendszerét (vagyis államilag szabályozott és irányított mezőgazdaság, ipar és kereskedelem mellett), vagy pedik fokozatosan áttérünk a régi, u. n. háború előtti gazdaságpolitikára, ahol az állami beavatkozás csakis a kényszerszabályozásig terjedt. Az biztos, hogy a jelenlegi irányzatot, a kétlakiságot, tovább vinni nem lehet. Példa erre az a nehézség, ami felmerült most az osztrák egyezmény közül. Hiába van egyezmény, kontingentált kivitel és behozatal, hiányzik annak éltető kovásza: a szabadkereskedelem. n. A gazdaságpolitika közigazgatási végrehajtó 6zerve lenn© nálunk elsősorban is a kereskedelmi minisztérium. A politika váltógazdaság nálunk nem olyan gyors ütemű, mint pl. Franciaországban, így tehát magának az adminisztrációnak könnyű dolga van a személyi változásoknál, hiszen nem kell sűrű változásokra berendezkednie, nem szólva arról, hogy az utóbbi tíz évben nem nagyon változott alapjában nálunk a gazdaságpolitika irányzata. Az utód csak folytatja azt, amit az előd megkezdett. így tehát bátran mondhatjuk, hogy a politikához fokról-fokra hozzásimult a közigazgatási szerv, a minisztérium, az adminisztráció, így például, amit a védővámo6 gazdaságpolitikában a minisztérium mintegy tíz évvel ezelőtt meghonosított, az épúgy folyik tovább, mint amikor megindult. Csak egy változás történt azóta: a kereskedelem megszűnt. A kereskedelem egyik legfontosabb részét, a külkereskedelmet, államosították és egy külön külkereskedelmi hivatal keretében köveztlenül a miniszterelnök rendelkezésére áll, vagyis ma már nem tartozik szervesen a külkereskeldelem a kereskedelmi minisztérium hatáskörébe. A gazdaságpolitika változatlansága ott is éreztette eddig hatását, hogy olyan fontos gazdasági ágazatok, mint amilyenek még ma is a kereskedelmi minisztérium szervezetébe vannak belezsúfolva, úgy — ahogy folytatták fejlődésüket. Történtek ugyan kisebb-nagyobb szervezeti változások mint amilyen volt legutóbb a köz180