Törvényhozók lapja, 1934 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1934 / 15-16. szám

lajdonkép nagyon szükségéé házépítések levezetéséhez. Ebből a szempontból sokkal egyszerűbb már meglévő háznak a megvétele, úgy az értékelés, mint egyéb kalkulációk szempontjából. Végül pedig nem szabad megfeledkezni arról, hogy végeredményben mindkét intézmény ugyanakkor épít is új házakat, amikor közben már meglévőnek a megvételét is akarja keresztülvinni. Kissé érthetetlen ez a nagy felzúdulás ebben a kérdésben és sokkal nagyobb zajt csinálnak, mint amennyit az egész megér. Szerintünk nem az a közérdek, hogy demagóg eszközökkel, tömeggyűlésekkel szóljunk bele autonóm testületek üzletvezetési politikájába, ez a rendszer furcsa eredményekre vezetne. Csak az lehet a közérdek, ha ezek az autonóm testületek minden tekintetben jól végzik el azt a nagy felelősséggel járó feladatot: a befolyó biztosítási díjaknak a célnak legjobban megfelelő, leggyümölcsözőbben, a legkisebb rizikóval helyezik el. Ezért pedig nem lehet meglévő autonómiákat gondnokság alá helyezni külső terrorral. Ha pedig sokan azt hiszik, vagy egyesek úgy tudják, hogy a házvételek nemcsak rossz befektetések, hanem esetleg egyesek előnyeit is szolgálják a köz rovására, akkor illetékes helyen ezt jelentsék be, hiszen láthattuk, hogy j bűnös a bíróság előtt osztatlanul eléri büntetését. Mindennek megvan a rendes útja, de nem szabad a kedélyeket hiába felkavarni. 4. AZ EGYKE ÉS A GAZDASÁGI ÉLET. Nincs két hónapja sem, hogy a harangok nem egy ember, hanem egy egész kis egyházközség pusztúlásának a rémületét sikoltották végig azi országon és a lapok szomorúan kommentálták napokon keresztül egy valamikor virágzó község utolsó templomi aktusát, annak a községnek, amelyet nem harci fegyverek, küzdő ellenség, nem bombák és repülőgépek tettek tönkre, hanem egyetlen csupasz és magában mégÍ6 annyit rejtő szó, az egyke. Az esemény a maga ridegségében mindenkit megrázott, vésztjósló váteszek bukkantak fel és minden oldalról felhangzott a panasz és kívánság: segíteni kell... aztán vége lett a kétnapos csodának. Jött a miskolci hét, a sziámi királynak szép fogadtatása volt és az Ember tragédiáját Szegeden a szabadtéri színpadon ^játszották. Űj kancellárja van Ausztriának és Titulescu ismét tárgyal valahol. Az egyke problémáját a lapok vezérkérdései közül úgy elhordta a szél, a mindennapos politikának a változásai, mintha 6ohasem szaladt volna át az emberek agyában a gondolat: így is pusztulnia*, egy nemzet. Pedig elpusztulhat. Mert jajgatással, szalmaláng lobogós „tenni muszáj" kiáltással még nem mentettek nemzetet. Terv kell, logikus, céltudatos és lehető. Csak meg kell találni a bajok eredetét ós óvatos kézzel orvosolni. Nem igaz, hogy könnyebb életet akarnak élni és nem tudnának az utódokban gyönyörűséget találni. Nem igaz, hogy utálatos lett az apa előtt a gyerekkacagás és sírás és meghalt volna a szülői büszkeség ismerése. Meg van és épp oly erős, mint volt s épp úgy vágyódik rá minden család, mint azelőtt. Csak a biztonságot adnák meg nekik, hogy nem bünteti, nem szorítja háttérbe, nem fosztja meg őket létalapjuktól az a társadalom, amelyet erősíteni, frissíeni, újjáépíteni akarnak. Mert túlzás nélkül mondva, ma a bűn a társadalom és a gazdasági élet szemében a nagy család, olyan bűn, amelyet mindenki ott büntet, ahol elérhet és nagyobb handicapet semelyik életpályán senki nem találhat, mint egy tele gyerekszobát. Amíg külföldön jutalmat jutalomra, előnyt előnyre halmoznak a sok gyermekes családfők érdekében, nálunk egry-egy állásra jelentkezőnél a nagy család leküzdhetetlen hátrányt jelent, s a már állásban lévőknél csak kenyérpusztítót jelent az újszülött. Egyetlen magánvállalatunk sem ismeri a családi pótlékolást, a segítséget a közös nemzeti munkában, a valódi nemzetépítésnél. Ügynevezett karrierek csak nőtlen korban indulhatnak ki és fiatal tisztviselőnél a nősülés azt jelenti, hogy pályáján nem akar előrehaladni. A nőknél talán még szomorúbb a helyzet. Egész* sora a vállalatoknak állandó uzusként felmond a férjhezmenő tisztviselőnőknek, esetleg anyagi bázisától fosztván meg a meginduló fiatal családot anélkül, hogy ezért bárki felelősségre vonhatná őket, vagy segíteni tudna rajta. Sokszáz esetben kínlódik két fiatal, akiknek a kettős kereset lehetővé tenné ugyan a családalapítást, de nem tehetik azt, mert kenyerüket vesztenék el, ha a vállalat a házasságról értesül. Sokan azután titokban teszik ezt. Csak a bátrak, akik kockáztatnak, de hányan nem mernek és hány ezer házasság marad meddő, mert meg sem köttetett, hányezer gyerek, hányezer polgára a hazának nem születhetik meg, mert egyes konszernek rossz szemmel nézik a férjes tisztviselőnőket. Itt vannak a bajok, itt kell segíteni. Finom kézzel, óvatos műszerekkel, de erélyesen. Legyen rendeletileg és automatikusan kötelező ai családi pótlék a magánvállalatoknál is és ne lehessen felmondani senkinek más rendkívüli ok nélkül, csak azért, mert családot alapított, mert gyereket akar. Legyen agglegényadó is ha kell, de erre fordítsák é6 ne legyen szégyen a gyerek sem a családban, sem családon kívül, ha a gazdasági viszonyok lehetetlenné teszik a házasságot. Emlékezzenek odafent arra a szomorú harangkongásra, amely félő, hogy nem lesz egyedüli és egyéb terveken túlmenőleg ez az első, ez a legfontosabb, mert talán nem le6z majd kinek kultúrát adni, nem lesz majd kinek az érdekében politizálni, nem lesz kit kormányozni. Az élet pótlásánál nincs és nem lehet fontosabb probléma, a többi az mid másodrendű. (F. A. dr.) 131