Törvényhozók lapja, 1934 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1934 / 13-14. szám

„utasítással" jelent meg, csak aszerint szavazhat. Kész komédia.) S ha az iparosság vezetői tiltakozni próbálnak eme sérelmeik miatt, akkor mindjárt kosz a vád ellenük: „demagógia". Régi recept ez ebben az áldatlan iparosharcokban. Az új kamarai reform mindjobban ki fogja mélyíteni az ellentéteket az iparos fronton, miután az amúgyis oly nehezen összefogható iparosokot öt kategóriába sorozza, adócenzus szerint. Vagyis a mai súlyos időkben, amikor atóaratlanul is fellép a kenyér-irigység, egyenesen atomizálja az iparos-társadalmat, a szegényt a gazdag ellen úszitj.a, a gazdagnak több jogot biztosit, több befolyást. Már előre látható, hogy nem fog megoldást hozni a reform, nem hozza nyugvópontra az iparosság sérelmeit, elégedetlenségét. S amíg ennek a társadalmi osztálynak nem lesz meg az önálló, független, erős érdekképviselete — nálunk hozzávetőleg 300.000 emberre tehető az önálló iparosok száma, — addig elkerülhetetlen lesz az állandó súrlódás, ami végeredményben megakasztja az alkotó munkát, mert ez a belső súrlódás nem termeli ki azt az egészséges érdekképviseleti dinamikát, amire egy állam életében ma szükség van. A keresk. minisztérium ezekben a kérdésekben teljes mértékben a felügyeleti hatáskörébe tartozó (és mintegy félhivatalos szervének mondható) kereskedelmi és iparkamarákra van utalva, azok előterjesztéseiből értesül a kérdésről és azokat teszi magáévá. Ugyanezek a hibák vannak a kereskedelem esetében is. Az utóbbi hetekben kirobbant nézeteltérések a kamarák és iparosság között a kereskedelem miatt történt. Ugyanis egyik kérdésben a kamara hatalmi szóval a kereskedelem mellé állt. Ez 'a kérdés az ominózus 47. §., vagyis az 1922. évi ipartörvény 47. §-a, mely szerint: a kereskedő a képesítéshez kötött iparhoz tartozó munkákban rendelést nem gyűjthet. Annak idején ezt a szakaszt épp a kamarák intervenciója révén felfüggesztették, ma pedig az iparosság — nem a mi hivatásunk igazságot tenni, hogy igazuk van-e, vagy nem — követelik ennek a szakasznak ismét az életbeléptetését. A kereskedelmi és iparkamara a keres'kedők mellé állt ebben a kérdésben. Ez dobta felszínre megint a kézműves kamara, vagyis az önálló iparos kamara kérdését. Azt, hogy mi napirendre tűztük ezt a lényegtelennek látszó kérdést, főleg azzal indokoljuk, hogy több mint egy évvel ezelőtt épp e hasábokon közüliünk hónapokon teresztül egy tanulmányt a kereskedelmi és iparkamaráknak a szükséges reformjáról és már abban rámutattunk, milyen áldatlan a helyzet akkor, amikor két, sőt három teljesen egymással ellenkező érdekcsoportot akarnak ma már prokrustesi módon egy keretbe, egy érdekképviseletbe beleszorítani. Egész természetes, hogy ez állandó viszályokat szül és a folytonos simítások, békítések, kompromisszumok felületes megoldásokat hoznak, a zsarátnok a hamu alatt marad és ezért nem talál nyugalmi helyzetet. Az egyetlen megoldás az önálló kereskedelmi és a különállóé iparos kamara lenne. Közös kamarai rendszer ma már nem tudja előbbrevinni ennek a két társadalmi rétegnek az ügyeit, a folytonos béka-egér harc szükségtelen izgató anyagot dob a két osztály közé. Mintahogy ez a közös kamarai rendszer az oka annak, hogy nem tudják létrehozni a számtalan szabad érdekképviseletek összevonását, amire már rég szükség lett volna. A kézműves kamara kérdése a debreceni iparos kongresszuson került újra napirendre és a közeli napokban Kecskeméten folytatandó gyűlésnek szintén a tárgysorozatába iktatták. Ceterum censeo: le kell bontni a közös kamarákat. .. 119