Törvényhozók lapja, 1933 (2. évfolyam, 2-10. szám)

1933 / 9-10. szám - A gazdatársadalom megszervezése

A gazdatársadalom megszervezése lrfa : Gróf SZÉCHENYI LAJOS A magyar gazdatársadalom kis gyermekhez hasonlítható. Talán hozzá lehetne tenni, egy árva kis gyermekhez, akinek a dadája sokat jár pletykázni a szomszédba, ahelyett, hogy járni tanítaná, amiért a gyermek csak csúszni és mászni tud, s hogy gyámoltalanságát valamikép igazolják, ha nagyszakállú bácsik jönnek — alaposan megverik. Milyen más volna, ha gondoskodnának róla, ha járóiskolát adnának neki és nem hagynák, hogy úton-útfélen elesve a fejét betörje. Hiába sóhajt ilyenkor a fiát féltő magyar apa, a magyar Génius, a mostoha anya, a viszonyok elhanyagolja a gyermeket. A rokonok, a melegszívű barátok hiába adnak neki száz csecsebecsét, hegymászó botot, ha egyszer menni sem tud, semmire sem tud támaszkodni, legfeljebb önmagára — négykézláb. Vannak egyesületek és vannak szövetségek, társaságok és szervezetek több-kevesebb tag-, vagy még inkább tandíjjal, célhoz azonban egyik sem vezet. A termelés és értékesítés egyaránt szervezetlen, az ötlet és szeszély uralkodik a magyar földön, melynek kétségbeesett népe minden hihető és hihetetlen rábeszélésnek bedül. Bankok, kartellek, adóprés, közvetítő kereskedelem sorvasztják amúgyis gyenge életét, ütnek is rajt néha, felrójják bűnéül, hogy nem fizet adót, nem vesz gépeket, nem halad a korral s hogy élő bizonyítékául szolgál az „Untergang des Abendlandes"-nek. Miért? Miért lehet az, hogy a magyar gazdatársadalom nyomorog? Ne higyje senki, hogy ez valami természetellenes gyönyörűsége, s hogy a sírva vigadás a magyar lélek ösztönszerű megnyilatkozása . . . Quo usque tandem . . .!? Még meddig nézzük összetett kezekkel, hogy szétfolyik a magyar erő, a föld, megy tönkre az adófizető, női a deficit? Meddig kételkedünk még, hogy azé az ország, akié a föld, s e földnek magyar földnek, nem pedig kalmár-parlagnak kell lennie. A magyar katona-nép volt mindígtől fogva s jóllehet többnyire politizált, de felfigyelt egy intőszózatra s lelkesen állott a lobogók alá, ha körülhordozták a véres kardot. Vezérek híjján csak nemzetőrségekbe tömörült s elvérzett a guerilla harcok tragikus küzdelmeiben, ahogy ma elvérzik atomnyi szervezetekre bontva az egész gazdatársadalom. Pedig nem hihető, hogy a magyar ne értené meg az összetartás nagyszerű erejét és mindenekelőtt az, hogy ne érezné, hogy ütött a huszonnegyedik óra utolsó pillanata. Amelyben többé nem frázisok és nem demagógia, hanem fajöntudat és cselekvés kellenek. És az sem hihető, hogyha minden magyar gazda tudatára ébredne, hogy ő képviseli az ország ötvennégy százalékát s hogy az ország kisebbik, nincstelen felét is ő tartja ki kenyérrel, mint egy test, eggyé válva ki ne mutassa fogafehérét. Ennek a fogfehér-kimutatásnak ma nagy nehézségei vannak még, mert a földtársadalom belső struktúrájában nem született még meg a korporációs szellem, a kenyér-közösségének a fogalma nem érlelődött meg, vagy legalább is láthatatlanul. A kormányra hárulna az a feladat, hogy végre kézbevegye ezt a kérdést, s az összes gazdatársadalmi érdekeket egy nevezőre hozva megalkossa azt az egyetemes szervezetet, melyben minden agrár és agrárszocialpolitikai kérdés képviselve lenne. Ez a szervezet nem befolyásolná a Mezőgazdasági Kamara mivoltát, vagy egyenesen egybefolyna annak működésével. Fokozottan akkor, ha a kamara megtalálná a közvetlen kapcsolatot a faluval, ami a jelen pillanatban csaknem teljesen papíron látszik csupán. A kamarai illetékek és gyakran érdektelen és soha ki nem töltött kérdőívek révén fenntartott nexus nem a megfelelő alak egy olyan egység számára, melynek létjogosultságát nem egy politikai megnyilvánulás, hanem egy ezeréves történelem és egy élni akaró nemzet igazolnák. Túlvagyunk már azon, hogy tiszteletben tartsuk kis érdekcsoportok tekintélyét és meghajoljunk osztályszempontok előtt. Nincsen szüksége a magyar földtársadalomnak bontó és külön utakat járó szervekre, sokkal inkább egy-egy egészséges szellemre, mely letöri a társadalmi különbségekre hivatkozó gazdasági exclusivitásokat. Ha ezt a kérdést megoldjuk, nagyot cselekedtünk, kitakarítottuk a magyar agrárpolitika céljátvesztett és idejét multa konyháját, hogy kinyitva az ablakot, új levegőt bocsássunk be rajta. Sebess Dénes „Magyar agrárevoluciók" című munkájából látjuk, hogy minden korszakban ez a feltörő nemzedék kötelessége, azé az eszmei táboré, mely egy küzdő testté válik, ha arról van szó, hogy l'art pour l'art tiszteljen-e tradíciókat, vagy a mult sírkövei előtt megemelve kalapját a maga testéhez szabja a maga berendezéseit. A földbirtok története országok, világrészek, társadalmak és társadalmi osztályok történelme is. Népek egész múltja, jellemző egyénisége, sőt talán jövőjük lehetőségei tükröződnek vissza a földbirtokrendnek változatos fejlődésében. Igen, ezer és százféle feladat, a telepítés kérdése, a tagosítás, az adókulcs és a vadásztörvény, de mindenekelőtt két főszempont: a termelés és értékesítés kérdése, a szövetkezeti mozgalom és az országos átlagminőség emelése hárulnának a szervezetre. Ebben a küzdelemben nem lehet döntő szempont a politika, csak egyetlen tényező: a nemzet. A nemzet és a faj, az új feltámadó magyarság, melynek alapja mindig a földtársadalom volt és lesz is. Nem szükséges magyarázni, hogy miért van szükség a földtársadalom összefogására. Mindenki tudja, aki kijutott a város falán túl, hallotta a szenvedést és átérezte azt, vagy résztvett már egy-egy honmentő szerv ülésén és átlátta, hogy mi sem maradhatunk tétlenek, gazdák, mikor a világ csaknem valamennyi állama nagy egységekbe tömöríti erőit s nálunk is vannak már olyan gazdasági egységek, még pedig a kisebbség egységei, de jól megszervezve, amelyek élve, mondhatnánk visszaélve jólszervezettségükkel, kihasználják a nemzet nagyobbik, alkotóbb elemét: a földtársadalmat. 105