Törvényhozók lapja, 1933 (2. évfolyam, 2-10. szám)

1933 / 4-5. szám - Az új költségvetés elemzése

vényre jutíalni, de a kormányzat! tehetetlenség helyébe az alkotó munkát vitte diadalra. Nálunk is már egyszer fel­tétlenül merni kellene a világháború utáni új eszmékkel telített világ berendezkedéséi nem a háború előtti már befejezett karierekkel rendelkezőkkel végeztetni, hanem azt a fiatalabb, rugalmasabb gondolkodású egyénekre bízni. Éppen ezért az összes kiszolgált állami tisztviselőket min­den kivétel nélkül az uj költségvetési év folyamán nyug­díjállományba kellene helyezni, s még kisértésbe sem szabadna esni, hogy ezeknek további alkalmazásán, avagy bármely más pozicióba való elhelyezésén törjük a fejünket. Tudásukat, tapasztalataikat társadalmi akciókban, egyesületi életekben, előadóasztaloknál érvényesítsék, de nem állami íróasztaloknál. 2. A nyugdíjazások, elhalálozások, végkielégítések ré­vén megüresedett állásokat be kell szüntetni. Csak öt évig alkalmazza a kormány ezt a nem is olyan drákói rendel­kezést, az állami közigazgatási apparátusának leépítését már is igen komoly mértékben foganatosítottuk. A ki­halások, nyugdíjazások nyomán induljon meg azonnal az osztályok, esetleg intézmények összevonásának a folyamata s kél év múlva a köztisztviselőkkel szemben elfoglalt el­lenséges beállítottságú közfelfogás már meg is fog változni * egyben az államháztartás terhei is csökkentek. 3. Tekintettel arra, hogy a társadalom minden ré­tege uniszolóban állandóan az állami apparátus ellen in­tézi a támadásait, a kormányzat eleve zárkózzék el minden olyar. kivánság elől, amely valamilyen uj intézmény vagy szerv felállítását célozza ép a társadalom részéről. Ne kreáljon uj állásokat, ennek, vagy annak a rétegnek uj alapokat, védelem címén. Sőt a közüzemek egy részét is igyekezzék a magángazdaságnak felajánlani, tehát minél kell venni az egyes kiváltságos helyzetben lévők plusz jö­több valaszttól menekülni kell. Ha mindezek az eszközök sem elégségesek egy egész­séges állapot eléréséhez, a kérdés megoldása nem kerülhető ei a köztisztviselői létszám csökkentésével, vagy ujabb illet­ménycsökkentés nélkül. Kell, hogy a társadalom eme két problémával szemben is teljesen kialakult felfogással ren­delkezzék. Tisztviselői elbocsátás, családapáknak kenye­rüktől való megfosztása az utolsó eszköz kell, hogy legyen, akkor, amikor előbb számos más expediens is van. Az egyik expediens pl. a magasabb nyugdíjévekkel rendelkező tisztviselőknek a nyugdíjazása, mert ez esetben a család nem veszti el existenciáját, s a gazdasági vérkeringésben a fogyasztási piacon sem állnak elő nagyobb zavarok. Az illetménycsökkentéssel szemben is csak azt az igazságos álláspontot tehetjük magunkévá, hogy előbb — mint azt nagyon helyesen mondotta az egyik beszédében Gömbös miniszterelnök, uniformizálni kell a lelkeket. Előbb el kell venni az egyes kiváltságos helyzetben lévők plusz jö­vedelmeit, második, esetleg harmadik bevételi forrását s ezzel kell tehermentesíteni a helyzetet. Továbbá azoknak a kategóriáknak a járandóságait kell lecsökkenteni, amelyek tagjaira nézve ma kivételes helyzetek állanak fenn. Értjük ezaiatt, hogy polgári, rendőrségi, katonai tisztviselők közt ugyanazon képzettség mellett ne tétessék különbség akkor, ba azoknak azonos a munkaidejük és munkafeladatuk. A civilruhás V111. fizetési rangosztályba tartozó miniszteri tisztviselő havi 20/I pengő illetményt kap, az ugyancsak minisztériumokban dolgozó s Vili. fizetési rangosztályba sorozott katonai, rendőrségi stb. személyek, akik való­színűleg szintén nem lóháton járnak hivatalba, mintegy 110 pengővel többet. Ezeknek az illetménybeli megkü­lönböztetéseknek teljes eltörlése, továbbá az egyes minisz­teriális csoportok közt fennálló illetményen kívüli elő­nyöknek teljes eltörlése után jöhet csak, ha még arra egy­általán szükség mutatkoznék, egy esetleges ujabb fizetés­csökkentés. Ehhez a csoporthoz tartozik a külföldi szolgá­latot teljesítők túldotáltsága, amik ma már nem indokol­Ügyszólván Amerika sem dotálja úgy diplomáciai és kon­zulátusi személyzetét, mint az elszegényedett és megcson­kított Magyarország. Megtakarítást lehetne elérni ezenfelül még az egye­temekkel kapcsolatos költségtételeknél is, ha kimondanák, hogy a vizsgálati és szigorlati díjak az egyetemek bevételi forrásainak tekintetnek. "Végül a személyi kiadások tekintetében valamelyes költségcsökkentést lehetne elvárni az országgyűlési cím alatt. A megcsonkított ország országgyűlési költségvetése csaknem azonos a háború előttivel. Itt megszívlelendő lenne néhány külföldi rendszer. Angliában minden 70.000, Németországban minden 60.000, Spanyolországban min­den 5o.ooo, Belgiumban minden /lo.ooo választóra esik egy képviselő. Ezek szerint a 2.5 millió választóval ren­delkező Magyarországnak 5o—60 képviselővel kellene be­érnie. Mussolini első teendői közt 535 főről /íoo főre szál­lította le a képviselők számát. Emellett több országban különbséget tesznek díjazás szempontjából a helyi és vi­déki képviselők között. Igen sok állam megvonja a kép­viselő tiszteletdíját azokra a napokra, amelyeken az illető nem vesz részt a tanácskozásokon. Ugyanitt keresztül vi­hető lenne a többféle dotációk megszüntetése. Áttérve a költségvetés második fő tételére, a nyug­ellátások kérdésének taglálására, megállapíthatjuk, hogy itt az utóbbi években bizonyos csökkenés állott elő (ig3o/3i­ben 136.7 millió, jelenleg 116.8 millió pengő!) de ez csak a többszöri illetményleszállítás folytán történt. Tehát nem organikus megoldás történt, amire tulajdonkép eb­ben a súlyos kérdésben szükség lenne. Az egész költség­vetés egyhetedét kitevő összeg igen súlyos teher és ennek okszerű eliminálása nem késhet soká, miután legfőbb oka ez a tétel a deficites költségvetésnek. Hiszen ha nem ter­helné ez a büdzsét, úgy deficitünk sem lenne. Önmagától adódó tétel ennél a kérdésnél az, hogy miután megnyomorításunk következményeként szakadt nyakunkba az idemenekültek nyugdíjterhe, igen helyes lenne, ha ebből barátságos úton az utódállamok arányos kulcs alapján bizonyos részesedést vállalnának, akár köl­csön alakjában is a Nemzetközi Fizetések Bankja útján. Ez a része a nyugdíjkérdésnek egy külön probléma-komp­lexumot alkot, ami ügyes kézzel megoldható lenne. Hiszen az idemenekült, kiüldözött magyarság helyére a megszállók saját intelligenciájukat ültették be, olyan exis­tenciális könnyebbséget nyertek ezzel, ami náluk még ma sem élezte úgy ki a szellemi munkanélküliség kérdé­sét, mint nálunk. Nem szólva arról az óriási előnyről, amit ezzel nyerlek a hódítás terén. Maga a nyugdíjkérdés külön tanulmány keretét tölt­heti ki, a megoldási módozatok sokféle lehetősége révén. , Ha nem lennének a jelenlegi általános világgazdasági vál­ságok a pénzpiacon, akkor intenzívebben foglalkozhatnánk ennek a kérdésnek biztosítás útján való megoldásával. Tény az, hogy ezt a kérdést végül is helyes irányba kell majd terelni, mert lehetetlen, hogy ez időtlen-időkig nyomja adózóink vállát és felborulással fenyegesse állandóan költ­ségvetésünk egyensúlyát. Minden kormánynak súlyos gon­dot okoz ez a tétel és nem késhet sokáig a gyökeres meg­oldása. Addig is, amíg egy általános megoldás következ­nék, volna ennél a kérdésnél még egypár »tüneti« gyógy­mód is, ami ha nem is hozna végleges megoldást, de jó pár millió pengővel csökkenthetné — az existenciák ve­szel ve nélkül — s sürgősen keresztülvihető lenne. Ilyen például: köztisztviselő csak egy címen húzhat nyugdíjat, továbbá, hogy azok, akik a magángazdaságban elhelyez­kedtek, addig, amíg ez az elhelyezkedésük tart, állami nyugdíjukat ne vehessék fel. Épígy a külföldön élők nyug­díját is be kellene szüntetni, illetve ezeknek az elveknek szigorúan érvényt szerezni. A dologi kiadások főcsoportjánál is volna lehetőség a további csökkentésre. A beszerzési cikkek árainak lassú lemorzsolódás folytán nem feltétlenül szükséges, hogy az állam mindent 20—3oo/o-al magasabb áron szerezzen be, 53

Next

/
Thumbnails
Contents