Törvényhozók lapja, 1933 (2. évfolyam, 2-10. szám)

1933 / 4-5. szám - Az új költségvetés elemzése

mint a magánember. A dologi kiadások közt szerepelnek többek közt a kiküldetési és átmeneti költségek is. Arinak az elvnek a kimondásával, hogy két éven keresztül az állam más állomáshelyre csak saját kérelmére helyez át állami tisztviselőt, szintén el lehetne érni némi költség­csökkentést. Ugy szintén korlátozni lehetne a kiküldések gyakoriságát. Ma. amikor távbeszélőn gyorsan és eredmé­nyesen lehet inlézkedni, talán sok esetben mellőzhető a költségesebb kiküldetés. II. A fent ismertetett gondolatok gyakorlati keresztülvi­tele esetén mód adódna a költségvetés to\ábbi leszorítására, s hisszük, hogy az egységesen nemzeti alapon álló társa­dalom a kormánynak ily irányú intencióit minden tekin­letben támogatná. A közterhek két részből tevődnek össze: állami és városi, önkormányzati terhekből. Nem elégséges tehát, hogy csak az állami költségvetést tanulmányozzuk s csak az állami költségvetés tételeinek leszállítását kísérel­jük meg tűzön-vizen keresztül, hanem ezenfelül meg kell vizsgálnunk, vájjon akkor, amikor az állam saját tisztviselő karának anyagi és morális helyzetére való tekin­tet nélkül könyörtelenül végrehajtja az állami költségek csökkentését, a városok és községi háztartások is megteszik a maguk kötelességüket. Ebből a szempontból vizsgáljuk meg Budapest és a nagyobb városok helyzetét. Budapesten 1910-ben a rendszeresített és szerződéses tisztviselői állások száma 2720 főből állott, IO3I végén 5754 főből. Ha figyelembevesszük a főváros szolgálatá­ban álló összes személyzetet, akkor azt tapasztaljuk, hogy az összlétszám 1910-ben 10.027 főből állott, ig3i-ben pedig 2/1.740 főből. A községi adók 1912-ben még csak 26.067.000.— pengőt tettek ki, 1927-ben 3i milliót, 1930-ban pedig 80 millió pengőt. A tények azt mutatják, hogy a konjunktúra éveiben Budapesten, de talán az ösz­szes magyar községek amily mértékben jutott új és új bőséges anyagi forrásokhoz, mindjárt oly mértékben el kezdett nyújtózkodni is: a fokozott bevételeket fokozott mértékben ki is adták. Mielőtt e tekintetben konkrét adatokat hoznánk fel, lássuk röviden a községi tisztviselők anyagi helyzetét. 1886-ig nem volt törvény, mely a városi tisztviselők illetményeit szabályozta volna. Addig sok vá­rosban nobile officium gyanánt töltötték be az egyes te­hetősebb polgárok a városi főbb tisztségeket. Az 1886. évi XXI. és XXII. törvények rendelkeztek e tekintetben először, szűk keretek közt ugyan, amikor kimondták azt, hogy a polgármesternek annyi fizetést kell adni, mint amennyit a főszolgabírók, rendőrkapi­tánynak pedig annyit, amennyit a szolgabírók kapnak. A többi tisztviselőre nézve nem történt intézkedés s azok bizony 1912-ig szűkös illetményt kaptak. 1912-ben a városok fejlesztéséről szóló LVIII. törvénycikk kimondta, hogy a törvényhatósági joggal felruházott városok tisztvi­selői a V—XI. állami jellegű tisztviselői osztályoknak megfelelő javadalmazásban kell, hogy részesüljenek. E szerint tehát a polgármester illetménye egyenlő lett egy miniszteri osztálytanácsos illetményével. Ugyan e törvény értelmében a 10.000-nél több lélekszámmal bíró rendezett tanácsú város polgármesterét miniszteri titkári, a 10.ooo-nél kevesebb lélekszámmal rendelkező városkák polgármesterei miniszteri segédtitkári illetményekben részesülhettek. Mint­hogy a városok e fokozottabb személyi kiadások fedezé­sére megfelelő bevételekkel nem rendelkeztek, összesen 3.851.000 korona évi állami támogatásban részesültek, melyből 2 5 törvényhatósági joggal felruházott város 1.761.000 koronát, a 112 rendezett tanácsú város 2.090.000 korona támogatást kapott. Mi történt azóta? Az, hogy az állami tisztviselők többszörös illetménycsökkentésen mentek keresztül s ma egy miniszteri osztálytanácsos nem a háború előtti évi 8.000 korona illetményt húzza, hanem csak évi 5.o58.— pengőt, ugyanakkor a városi tisztviselők önkormányzataik közbenlépésére már az V-ik fizetési rangosztályba is be­juthatnak. Ez magában véve nem lehetne kifogás tárgya, mert hisz az egyenlő képzettség alapján, kell, hogy ré­szükre is megnyíljék az V-ik fizetési rangosztály. A vá­rosok azonban ezzel sem elégedtek meg s mint az a városi költségvetésekből*) kitűnik, a polgármesterek miniszterel­nöki és miniszteri javadalmazást biztosítottak maguknak a községi polgárok terhére. Debrecen város polgármestere illetményei ig3o-ban a lakbéren felül 3o.i3/|.— pengőre rúgtak. Pécs polgár­mesterének illetményei 29./182.— pengőt, Győr polgár­mesterének 2/1.763.— pengőt, Miskolc polgármesterének illetményei pedig 22.896.— pengőt tettek ki. De egész kis megyei városok polgármesterei is miniszteri javadal­makat biztosítottak maguknak az országos gondoknál sok­kal kisebb gondok vállalásáért. Végeredményben tehát az országnak nem nyolc, hanem jónéhányszor nyolc minisz­tert és miniszterelnököt kell eltartania. A polgármesterek törvényesen megállapított illetményeinek 4—5ooo/o-os, ön­kormányzati nagylelkűségen alapuló, emelkedése mellett az alpolgármesterek sem elégedhettek meg a szerény mi­niszteri titkári illetményekkel, hanem azok is miniszterek­kel vetekedő javadalmazásokat biztosítottak maguknak. Pécs alpolgármestere 18.574.— pengőt, Debrecené 17.376 pengőt húzott ig3o-ban. De Győrött, Debrecenben még a főjegyzők is csaknem miniszteri illetményeket húztak (15.275 pengőt egy évre), ezek mellett pedig a tanács­nokok, főmérnökök és főszám vevők szintén 10.000.— pengőn felüli javadalmazásban részesültek. Budapesten az a helyzet, hogy polgármestere és két alpolgármestere miniszteri fizetéseket meghaladó illetmé­nyeket húz, van továbbá 9 államtitkári, 5i helyettes ál­lamtitkári, 181 miniszteri tanácsosi és 376 miniszteri osztálytanácsosi illetményeket élvező tisztviselője. Az egyes városok időközben nagy számmal kiépítették üzemeik há­lózatát is, melyek élére nyugalomba vonuló városi tiszt­viselők kerültek még magasabb illetményekkel. Ameny­nyiben igazolt a magánvállalatok vezetőinek nagyobb jö­vedelme, mert a vállalat sorsával állnak és buknak, any­nyira nem igazoltak a városi közüzemek vezetősége részére megállapított busás illetmények, mert ezek monopóliumok, s mint ilyenek minden verseny nélkül működnek. A köz­üzemekre vonatkozólag példaképen idézzük a főváros leg­nagyobb üzeménél tapasztalt helyzetet. A Beszkárl költségvetésére vonatkozólag részletes ada­tokat nem találunk. Ez az egyetlen egy közüzem, mely hétlakat alatt őrzi tisztviselőinek illetményeit. Mindössze annyit sikerült megállapítani, hogy 1932-ben 453 köz­ponti tisztviselő személyi járandósága összesen 3.715.000.— pengőt tett ki, azaz egy tisztviselőre átlag 8200.— pengő évi javadalmazás esett. Ez megfelel a miniszteri tanácsosok illetményeinek. Természetes, hogy a fenti összegek elosz­tása nem ilyen demokratikus alapon történik. A sajtóban közöltek egyszer egy névsort, mely szerint 12 igazgató minisztereknél nagyobb illetményeket, 80 tisztviselő pedig helyettes államtitkároknál magasabb illetményeket húz. Sőt vannak négy középiskolás gépíróhölgyek, akik minisz­teri tanácsosi illetményeket élveznek. Természetes, hogy ily nagylelkűen dotált vezérkar mellett Budapest polgára nem tud eljutnia 20 filléres villamosjegyhez. Senki sem vonhatja kétségbe, hogy a magasabb városi igazgatási költségeket magasabb adókban kell a polgárság­nak megfizetnie, a magas közüzemi javadalmazásokat pe­dig drága villamosjegyekben, drága villany, gáz stb. egy­ségárakban. Celerum censeo: a közterhek csökkenésének lehető­*) lásd : Laky Dezső értékes tanulmányát a Közgazdasági Szemlében I 54

Next

/
Thumbnails
Contents