Telekkönyv, 1902 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1902 / Tartalommutató

biró, mert ez ama lángostor, melylyel minden főnök, akinek szemei előtt elsősorban a közszolgálat érdekei lebegnek s ennélfogva minden törekvése arra irányul, hogy az igazságszolgáltatás nemcsak jó, hanem gyors is legyen — alattvalóit üzi, hajtja előre — az összeroskadásig menő fáradhatlan szorgalomra. Az a biró pedig, aki előlépni s ezáltal magának és családjának jobb sorsot s magasabb nyugdijat biztositani akar, nem szakit, mert nem szakithat, magának időt a továbbképzésre, szakkönyvek és szaklapok tüzetes és beható tanulmányozására, annál kevésbbé szakmunkák és szakczikkek megirására. Ezért pang nálunk egy évtized óta a jogi irodalom. Bs ezért nem kelnek minálunk a szaklapok oly mérvben, aminthogy azt a szakkö- • zönség számarányához képest méltán megvárni lehetne. Kevés azoknak a bíráknak a száma, akik az önképzésről, a továbbtanulásról vagy a jogirodalmi működésről semmi körülmények között le nem mondanak és inkább kiteszik magukat — az örökös mellőztetésnek. De viszont vannak — bár szintén kevesen — fenkölt gondolkodású, a méltányosság érzetétől áthatott főnökök, akik az önképzést és a jogirodalommal való sikeres foglalkozást érdemül tudják be s az ilyeneket sem tul nem terhelik, sem az előléptetésnél el nem mellőzik, mert belátják, hogy az a biró, aki tanul — önmagát tovább képezve, — az a biró, aki a jogirodalommal sikeresen foglalkozik, dolgozzék bár kevesebbet és lassabban, mint a többi, az igazságszolgáltatásnak mégis csak nagyobb hasznára van, mint az a biró, akinek egyedüli érdeme az, hogy sokat ós gyorsan dolgozik. A legtöbb biró és főnök azonban nem igy gondolkozik. Ez a nagy többség — kivált a stréber része — mielőbb érdemeket akar szerezni a soron kivül való gyors előmenetelre s mert tudja jól, hogy a legelső, a legfőbb, a legnagyobb érdem — gyorsan és sokat dolgozni és soha hátralékban nem lenni: hivatalban és otthou, nappal és éjjel lázas munkában ég, biztatva a reménytől, hogy az, ami másoknak sikerült, talán még egy kis protekció segítségével neki is fog sikerülni, nem gondolván — balgán arra, hogy ha czélját még idejében el nem éri, ily módon testét-lelkét rohamosan tönkreteszi s jutalma lesz a korai sir vagy tébolyda. A sok lázas munka a telekkönyvre a második elemi csapás. Hiszen lehetetlen az, hogy annak, aki sokat és lázasan sietve dolgozik, figyelme mindig éber maradjon. Sokat sem a test, sem az elme meg nem bir. Mindkettő elernyed, kimerül. És ekkor bújnak elő az igazságszolgáltatás vigyorgó démonai: az elnézés, az elvétés, a tévedés, a hibázás, az elszámitás, a félreértés és a sok tollhiba. Sokat és jól, gyorsan és alaposan dolgozni csak az Istennek kiválasztott embere, a lángész, képes; ezek pedig vajmi ritkák. Épp azért nem szabad a lángelmékhez szabnunk a közönséges embereket s ezektől ugyanazt követelnünk nem lehet. Általánosságban véve pedig igaz az, hogy aki nagyon sokat dolgozik, nem alaposan dolgozik. Már pedig az igazságszolgáltatásnak nem az az érdeke, hogy sokat és rosszul vagy hibásan, hanem az, hogy alaposan és jól dolgozzunk, amit — eltekintve a lángelméktől — csak nyugodt és higgadt megfontolás után, kellő körültekintés, olykor szaklapokban való némi búvárkodás mellett érhetünk el, — következésképpen az, hogy inkább lassabban ós kevesebbet dolgozzunk. Igen ám, csakhogy akkor meg beleütközünk az igazságszolgáltatásnak