Telekkönyv, 1902 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1902 / Tartalommutató

elavult; azért, hogy a telekkönyvet érdeklő, ma már nagy tömegre nőtt, egymást kiegészitö és egymást módositó vagy változtató törvények, rendeletek és utasítások tömkelegében nehéz az eligazodás, — még lehetnének jó telekkönyveink, ha bennünk emberekben nem volna semmi kivetni való. Alapos tudás, szigorú lelkiismeretesség, szigorú rend és pontosság s odaadó kötelességérzet kellenek csak bíróban és telekkönyvvezetöben egyaránt s akkor a.mostani hiányos törvényeink és nehezen érthető rendeleteink mellett is csakhamar javulásnak indulnának telekkönyvi állapotaink s legalább tűrhető helyzet állana elő. A bennünk élő kétely azonban erősen rázza a fejét s azt kiáltja, hogy a mostani rendszer mellett alapos tudásra szert tenni, szigorú rendet és pontosságot fentartani, teljes lehetetlen ; a rendszernek kell előbb megváltoznia, hogy az emberek is megváltozhassanak. És most térjünk át a telekkönyvi bírákra. Általában azt tapasztaljuk, hogy a bírósági főnökök — tisztelet a kivételeknek — a telekkönyvhöz osztják be a leggyöngébb erőket. E rendszernek következménye aztán az, hogy a tulajdonképpeni elintéző nem a telekkönyvi biró, aki az előadmányt aláirja, hanem a telekkönyvvezetö vagy segódtelekkönyvvezetö, aki azt fogalmazza. Ily körülmények között valódi szerencse, ha a telekkönyvvezetö, vagy segódtelekkönyvvezetö értelmes, szakképzett és teljesen megbízható egyén ; mert máskülönben olyan végzések és bejegyzések keletkeznek, melyekről nem tudja az ember, hogy nevessen-e vagy boszankodjék. A gyönge biró és a gyönge telekkönyvvezető (segódtelekkönyvvezetö) valóságos elemi csapás a telekkönyvre nézve. Megtörténik olykor, hogy kitűnő bírót kap a telekkönyv, aki szívvellélekkel uj szakmájának él; ennek folytán abba csakhamar belejön s minden tekintetben teljesen jártassá, hogy ugy mondjam, egészen otthonossá válik. Bizonyos, hogy az ilyen biró nem marad ott sokáig, mert azt onnan csakhamar el- vagy fölebb viszik. Jön helyébe más, — talán közepes erő. Ez is, ha maga is ugy akarja, idővel bejön uj szakmájába s lesz belőle jó telekkönyvi biró. De néhány év elteltével ő is nyugtalankodni kezd, mert itt az ideje, hogy előre menjen, — lám, mások máris átugrották. Hosszabb-rövidebb idő elteltével végre is sikerül az előremenetel s a telekkönyvi hatóság ismét uj bírót, talán gyöngét, talán kitűnőt, talán közepest kap, de akik közül mindegyiknek hosszabb, vagy rövidebb, de mindenesetre idő kell ahoz, hogy uj szakmájukba beletanuljanak. A tanpénzt a felek fizetik meg a felebbviteli beadványokra ragasztott bélyegjegyekben. De hány van, aki csakugyan tanul ?! Vannak még mindig elegen, akik azt tartják, hogy ha az ember jó családból való ós van egy kis protekcziója, nem szükséges magát a tanulással valami nagyon emésztenie, hiszen alapos képzettség, tudományos készültség és valódi szakismeret nélkül is mehet — amint a példák mutatják — gyorsan előre. De vannak olyanok is elegen, akik komolyan akarnának tanulni, magukat tovább képezni és alapos szakismeretekre szert tenni, de nem érnek rá, mert annyira el vannak halmozva munkával, hogy minden idejüket a hivatalnak kell szentelniök, másképp felszaporodik a hátralék. Restanczia! Ez az a rettenetes szó, melytől remeg csaknem minden