Társadalomtudomány, 1943 (23. évfolyam, 1-5. szám)

1943 / 1-2. szám - Polaritás a francia jellemképben

26 ORKONYI LAJOS A felületes olvasó mindebben esetleg a francia jellem individuális voltának jeleit véli felismerni. Annyi bizonyos, hogy sajátmaguk belátják magukról, hogy sokszor békétlenkedök (frondeurs), gáncsvetök és ellentmondási viszketegségben szenvedők.1 De kérdés, hogy individualizmus-e ez? Olyan individualizmus, mely szerint minden ember önálló világ, akinek megvan a maga külön jogköre és külön törvénye, autonómiája ; s ez az önjogú és öntörvényű egyes az alapvető történeti valóság ! Hozzája kell igazodni minden egyéb értéknek és törekvésnek, állami és közösségi alakulásnak és akarásnak. Ez a nézet a közösséget logikusan úgy fogja föl, mint egyesek összességét, mely csak azért alakult, hogy az egyesek jogait, érdekeit és igényeit hatásosabban védje. Észszerű meggondolás, hallgatag szerződés (Hobbes, Rousseau contract social-ja) köti meg és tartja össze a közösséget; az egyes a közösség javára az ő jogainak, érdekeinek és igényeinek éppen csak azt a minimumját adja le, mely nélkül az emberek együttléte bellum omnium contra omnes lenne.2 Ha a francia demokrácia állandó jelenségeit ehhez az individualista beállítottsághoz hasonhtjuk, akkor kénytelenek leszünk megállapítani azt, hogy a francia társadalom nem individualista és a gyakorlatban sohasem volt Franciaországban klasszikus demokrácia. Itt az egyén és az állam között még ma is igen nagy súllyal rendelkező közösségek foglalnak helyet. Hangsúlyozni kell persze, hogy csak gyakorlatban, mert a hivatalos felépítés erősen centralizált. Lehet, hogy még a kiapadhatatlan organikus erőtartalékokkal rendelkező feudális berendezkedés maradványa ez a szerves gondolkodásmód, avagy más okra vezethető vissza, de tény, hogy a család, az együttdolgozók, a frontharcosok stb. mindmegannyi szolidáris közösséget iktatnak be az individuum és az állam közötti térbe. Ha a nyárspolgári természetről meg is mutattuk, hogy nem feltétlenül individuális, ez még korántsem jelenti azt, hogy társas hajlammal kell rendelkeznie. Itt érkeztünk a francia jellemben felkutatandó második paradoxonhoz. A «spiszbürger» jellem ugyanis átfolyik és összeszövődik egy vele nemcsak 1 Granger : La Francé. 2 Schütz Antal: Isten a történelemben 193.