Társadalomtudomány, 1941 (21. évfolyam, 1-5. szám)

1941 / 1. szám - A társadalmi lélek és a tudomány a romantika tükrében

A TÁRSADALMI LELEK A ROMANTIKA TÜKRÉBEN 35 Laplace, hogy ebből a világ összes jövendő állapotait levezethesse: most a romantika a világot folytonos történetnek tekinti, mely szerves és teremtő módon újat alkot, amely észből ki nem számítható : «A világ sem systema, hanem historia» — mondja Schlegel. A német idealizmus romantikus filozófusa, Schelling, pedig azt a tételt hangoztatja, hogy «a történet, mint egész az Abszolutumnak magát folytonosan és fokozatosan kibontakoztató megnyilvánulása; az ember pedig a maga története által az Isten létének állandó bizonyítékát szolgáltatja)). A romantika a felvilágosodás naturalisztikus irányával szemben a szellem primátusát hirdeti. A természet, mondja Novalis, per se, önmaga által megismerhetetlen: csakis tudatunk világossága hatolhat mivoltába, a természet is csak a szellem által érthető. így voltakép a természet nem egyéb, mint a szellemnek szimbolikus képe. Az ember a kozmosz nagy rejtélyét csakis saját belső világának szemlélete alapján tudja megoldani, ha ez a titok egyáltalán megoldható. Mindennek alapja a szellem, még a természeté is. Ezért a romantikusok az egymástól látszólag egészen elütő tudományokat úgy nézik, mint ugyanazon lényegnek sokszínű megjelenését és vizsgálatát: a tudományok mind belső, organikus egységet alkotnak, mert valamennyiüknek tárgya végső ellemzésben a szellem. A szellem gazdagságát pedig elsősorban a dolgok története tárj a elénk: hogy ma micsoda valami, úgy tudjuk meg legjobban, ha azt nézzük, hogyan lett azzá. A tudomány szisztematikus szerkezetéből kilépve, genetikus formát ölt. A romantikának ugyancsak a racionalizmussal szembeszegezett gondolata a közösségnek újra az aristótelesi alapra visszatérő felfogása: a közösség mint egész, megelőzi az egyes létét. A felvilágosodás a természettudomány mechanikai-atomisztikus elméletének analógiájára az egyes emberekből vezeti le a társadalmat (individualizmus): a romantika szerint a társas közösség mint egész az egyéni létnek is alapja (univerzalizmus). Már a francia tradicionalisták az egyéni cselekvésnek sajátszerű teremtő indítékát a közösségben pillantják meg; Fichte ezt a gondolatot már mint szociológiai alaptételt hirdeti. A romantikus társadalombölcselők, mint Müller A., a társadalom szerves jellegét hangsúlyozzák: a társadalom organizmus, amelyet belső, egymást kölcsönösen kiegészítő életerők 3*