Társadalomtudomány, 1940 (20. évfolyam, 1-5. szám)

1940 / 1. szám - SUMMI PONTIFICATUS

SUMMI PONTIFICATUS 9 jogokat bitorolja. A teremtő helyét elfoglalva, az államot vagy a polgárok közösségét teszi meg ez a korlátlan világi hatalom az egész emberi élet végcéljává és a jogi és erkölcsi rend legfőbb normájává. Egyúttal pedig mindenkinek megtiltja, hogy a természetes észnek és a keresztény lelkiismeretnek a szabályaira hivatkozzék. Ahol azonban az emberi jogoknak az isteniektől való függését tagadják, mondja a körlevél, ahol csakis a földi tekintélynek a homályos és bizonytalan tüneményére hivatkoznak, ahol mindenkitől független jogokat igényelnek, amelyek nem az erkölcs, hanem csupán a hasznosság elvei szerint igazodnak, ott magát az emberi jogot fosztják meg szükségképpen a lelkekre gyakorolt attól a belső erejétől, amelyet az élet mozgalmai és megpróbáltatásai közben fejt ki, és amelyet elvesztvén, sem annak rendje és módja szerint elismerésre nem találhat, sem pedig a polgároktól áldozatokat nem követelhet. A körlevélnek ez a tétele olyan kiemelkedő fontosságú, hogy szükségesnek tartjuk az eredeti latin szövegben is idézni.1 Aki az államot olyan célnak tekinti, amelynek mindent alá kell rendelni és hozzá igazítani, az csak árthat a nemzetek igazi és tartós jólétének : ezzel a tétellel száll szembe a pápai körlevél az öncélú, feltétlen etatizmussal. Ismét felejthetetlen, szárnyas szavakkal ad kifejezést a szellem hitvallásának. Igényt tarthat az állam, mondja a pápa, a javakra és a vérre, de soha az Istentől megváltott lélekre.2 Ezért a körlevél legkeményebb szavai arra a nevelési rendszerre vonatkoznak, amely a Krisztustól és a vallástól való elhidegülést a nemzethez vagy valamelyik társadalmi osztályhoz való hűség jelének nyilvánítja. Az ilyen nevelési rendszer, mondja a pápa, önmaga ellen mondja ki a 1 «Ubi humana iura a divinis pendere renuitur, ubi non nisi ad adumbratam incertamque terrenae auctoritatis speciem provocatur, ac iura vindicantur, quae nulli sint obnoxia, quaeque non probitatis, sed utilitatis tantum rationibus regantur, inibi ipsum hominum ius, in actione agitationeque vitae, interna in animos vi necessario exuitur ; qua dempta, rite agnosci rerumque iacturas a civibus postulare non potest.» Acta Apostolicae Sedis, XXXI, 432, 1939. 2 «Ipsa siquidem potest opes cruoremque expetere, at nunquam animam a Deo redemptam potest.» 435.