Társadalomtudomány, 1936 (16. évfolyam, 1-5. szám)

1936 / 1-3. szám - Alkat és közösség a szellemi életben

ALKAT ÉS KÖZÖSSÉG A SZELLEMI ÉLETBEN ^3 biológiai-esztétikai «normák» szerint determinálódott nyilvánulásfajtáknál. Érthetően ; mert amit a renaissance-szerű fejlődéselképzelés felkínál, hogy t. i. valami egyszer-már-megvolt mintának «korszerüen» módosult visszatérésére gondoljunk, ez a valóságban nyilván csak addig a fokig foroghat fenn, ameddig a jelenség tisztán-gondolati karakterű volt. Olyan megmozdulásaink, mint pl. a költészetiek, amelyek lényegükben szükségkép örök emberi előreadottságaink reflexeinek tekintendők, — sohasem történhettek «először»; jelentkezéseik mindig sokkal inkább mint valami minta után sorbankövetkező megelevenedések, előzményektől független, csak belülről indokolt elevenné-válások lesznek. Ezért visz lejtőre, amikor pl. Ortutay ilyen egyoldalú «renaissance»-tempó szerint próbálja a helyesen «drámai»-nak felismert magyar-székely népballada eredetét megmagyarázni és ezt a viszonylag fiatal (XV—XVI. századi) műfajt meglehetősen bizonytalan kifejezésekkel szükségkép úgy minősíteni, mint a «régi hiedelem-világ»-nak, a régi kultúra-formának «még mindig a mély kultúrák talajába kapaszkodó)) maradványát, amelynél még «az éneklés módjában, a versköltés, átadás, közösségi stílus alaptendenciájában» elősejlik «a primitív közösség protreptikus munkadala (?), a mágikus varázsének, a hősi dal» (a ballada — így mondja a Sz. N. egy helyén — «a mélykultúrák költési módjára emlékeztek), ahol «még együtt él a vallás és mágia szelleme, a megragadottság, a líra, az epika, a dráma, a tánc csírázó művészetével))). Vagy amikor — Ny. R. P. — a népmese nemlogikus (dramatikus-érzelmi) elemeit is kénytelen természetesen egy régi állapot maradékainak látni, «amely az ú. n. primitív kultúrákban, még a görög kultúrában is, oly erős differenciálatlansággal forrasztotta össze (?) a kultuszt a mítosszal, a vallást a mese világával)) és felteszi — úgy látszik —, hogy minden mesének van egy abszolúte tökéletes, hiánytalan őstípusa, az ősmese,1 amelyhez mint reprodukálva megközelítendő normához igazodnak az itt-ott, rosszabb korban elmondottak, igazodnak a mesefák, hogy mintegy új életre keltsék azt a régi teljességet és szépséget: «a mesének pusztuló sajátos érvényvilágát» 1 A fogalom ellen helyesen Gálos Rezső is, egy különben nem lényegnéző kritikában, It. Közi. 1935, 434- h