Társadalomtudomány, 1935 (15. évfolyam, 1-4. szám)

1935 / 1. szám - Hagyomány és fejlődés

38 MARÓT KÁROLY keresztény kommunió gondolatát «a történeti amalgámozódás» közbejöttével, egy az aztékek hitének vonalán álló, kegyetlen-pogány lakoma drasztikus gondolatából vezesse le. Ami pedig a mai chiosi örömtüzeknek a római eredetét illeti, ezt is csak annak lehet elhinnie, aki nyilt szemmel kész elhanyagolni, hogy ezek a tüzek már a római birodalomban nyilván átvett, homályosértelmű survivalként égtek,1 és aki nem akarja látni, hogy ezen a jogcímen — mondjuk — a hasonló, szintén a nyári napfordulatra eső magyar népszokásokat2 is, szükségkép a pannóniai légióknak kellett volna itthagyniok minálunk ; stb. Ezek szerint azonban nyilvánvaló, hogy a survival helyesbített értelme legalább is három paradoxon feloldását követeli meg. Látnunk kell (i) meg lehet-e valahogy eUenmondás nélkül e jelenségeknek sajátosan eleven halottságát magyaráznunk ; (2) egyeztethető-e az (új) értelmetlenség és a (régi) értelem ellentétének dolga; és van-e (3) ottan egy másik, igazibb fejlődésmeghatározó, ahol az időkülönbség (régi és új) lényegtelennek bizonyult. Ám az első paradoxont nyilván csak annak a felismerésnek hiánya élezte ki, hogy a survival természete szerint olyan jelenség, amely elsősorban egy speciális alkatkészség és megfelelő helyzet függvénye lévén, bármikor szükségkép megelevenedhetik, mihelyt ezek az alapfeltételek jelen vannak. Jól látszik ez különösen ott, ahol egy-egy «csökevény» kellő történeti és földrajzi megokoltság vagy közvetlen kényszer nélkül, csak éppen ezeknek az örök-latens erőkomponenseknek a helyes-tudatos felerősítésével, mesterségesen teremtődött és — (mégis) meggyökerezhetett. Ilyen pl. (hogy hallgassunk a modern görög állam, Mussolini és Hitler csodatételeiről), ha a 35 év előtt már senkitől sem ismert, különös figurájú «kállai kettős» ma igazi reneszánszát élheti, amióta (70—80 esztendős emberek elbeszélései, mutogatásai alapján», jó ösztönnel, jó nyomokon, új életre provokálta egy nagykállóiigazgató-tanító.3 Hasonlókép szűnik meg — másodszor — az értelmesség és értelmetlenség helytelenül kiélezett ellentettsége is, mihelyt tisztán látjuk, hogy a survival legengedhetetlenebb elemei (az éhséget, pestist stb. elhárító megmozdulás, a tűzátugrás, bábúrontás, tehát szórás, dobás, ütés, megevés stb.) mind apriori, végig sem logizálható és nem logizálandó «ösztönös» cselekedetek.4 A bábút, mint momentán pusztítható ««hasonlót»,5 elsősorban ama jóleső biológiai könnyülésérzés miatt szokták elpusztítani, amely — egyik megnyilvánulásának : 1 V. ö. Nilsson, Journ. of Hellenic Studies, 1923, 144. k. (id Rose-nál is). Róheim G., Magyar néphit és népszokások 1925, 323. 1., az indogermán együttélés idejére teszi eredetüket (= «legmesszebbre»). 2 L. Róheim, i. h. 309. kk. 3 V. ö. Gyöngyös Bokréta, 1934, 1, 12. 1. 4 Athenaeum, 1919, 81. kk. ; Der Eid als Tat, 1924, 18. kk., 25. kk. ; Lényeg és Gondolat, 1924 ; és mindehhez J. E. Harrison, Prolegomena, 1903, 84. kk. 5 A hasonlóság belelátásáról a nemhasonlóba is, v. ö. Der Eid, 26. 1.