Társadalomtudomány, 1935 (15. évfolyam, 1-4. szám)

1935 / 1. szám - A magány szociológiája

A MAGÁNY SZOCIOLÓGIÁJA 25 érintkezés, kapcsolat, társadalom, állam, család, közösség egyáltalán nem is volna. A közösség teljesen széthullott, a szálak felbomlottak és az emberek egyedül vannak. «Az egyes emberen és minden egyes emberen — mondja Pannwitz — már nem lehet segíteni, mióta a tömegindividualizmus a régi vérségi és szellemi kapcsolatokat atomizálta és az atomokat szubjektív személyekké tette.» És ezt a tünetet sehol sem lehet jobban látni, mint éppen a modern tömegmozgalmakban. A demokráciát, szocializmust, kommunizmust kollektív jelenségnek nézik. Ügy tűnik, mintha a tömegek azért mozdultak volna meg, mert együtt vannak és hogy saját új közösségüket érvényesítsék. A helyzet éppen az ellenkező. A demokrácia, szocializmus és kommunizmus nem kollektív mozgalom, hanem a tömegindividualizmus mozgalma; egész problematikája individualista. Az atomizálódott egyén, az egymástól teljesen elszakadt és magányossá vált individuum életformája ez. Azok a könyvek, amelyek belevilágítanak abba a mélységbe, ahol világosan láthatók a különbségek a kollektivizmus között — André Malrauxnak a kínai forradalomról írt könyvei — megrázó erővel, igazolják ezt. Egy kommunista mozgalomban nem új közösségről van szó, a kommunizmus nem a közösség életformája és nem a termékeny összenövés vágya fűti, hanem a magányossá vált ember kétségbeesése, aki beleveti magát, nem abba az életfeladatba, amelyik számára az exisztenciát megteremti, hanem abba, ahol saját magányosságán tönkremehet és elpusztulhat. «Perdre sa personnalité», — ez a tömegindividualizmus belső jelszava. Azt hiszi, az embert saját individuuma akadályozza meg abban, hogy a közösbe léphessen. Ez az, amit feJ akar adni, el akar veszíteni. «Mindaz, amiért az emberek vállalják, hogy megölessék magukat — írja Malraux — az érdeken kívül többékevésbbé zavarosan arra irányul, hogy ez igazolja sorsukat, bizonyos méltóságra emelve azt: ilyen méltóság volt a rabszolga számára a kereszténység, a polgár számára a nemzet, a munkás számára ilyen ma a kommunizmus.)) A legtávolabbról sincs arról szó, hogy a tömegindividualista új közösséget teremtsen, hanem arról, hogy egész szenvedélyével igazolja saját sorsát : az individualizmust, az atomizálódott embert, a közösségből kiszakadt magányos lényt. A kommunizmus az egymástól elszakadt emberek tömegszenvedélye, amely szenvedély saját állapotának ellenkezőjében, az abszolút kollektív lényben, vagyis egyéni tudatának teljes feladásában látja vágyainak teljesülését. A közös nála : igazolás, nem tény. A közös az, amiért tettét elköveti, amiért erejét megfeszíti, amivel magát kioltja. Hogy ez a magányérzés a tömegindividualizmusban milyen kizárólagos és középponti, az sehol sem derül ki jobban, mint ott, ahol az ember mindennemű összetartozást negatívnak érez. «Egy élőlény megismerése negatív érzés — mondja Malraux — a pozitív érzés, a valóság : a félelem, hogy az ember mindig idegen marad ahhoz, akit szeret. Az ember sohasem ismer igazán egyetlen élőlényt sem, de olykor meg-