Társadalomtudomány, 1935 (15. évfolyam, 1-4. szám)

1935 / 1. szám - A magány szociológiája

24 HAMVAS BÉLA nyomán exisztenciális magánynak lehet nevezni. Az exisztenciális magány tulajdonképpen sohasem szüntethető meg, mert az az, ami a közösségnek örök háttere, minden közeledésnek, közlésnek, találkozásnak el nem tüntethető negatív sarka. Csak a magány alapján képzelhető el a ckapcsolat» s ez az exisztenciális magány, mint lehetőség, állandóan ott lappang az emberben s ez az, amit a szociálisban épen felad, amin átlép s amit felold azzal, hogy a közösben, kapcsolatokban él. Az exisztenciális magány, a közösnek metafizikai negatív pólusa, mint általános lehetőség minden pillanatban adva van, de esetleg sohasem válik aktuálissá. Exisztenciális magány tulaj donképen csak annyit jelent, hogy: magány, mint a lét egy lehetősége. 5Csak ily meggondolások alapján kezd kibontakozni az, amit Byron nyomán városi, vagyis modern magánynak lehet hívni. Betegségről, gonosztettről, neurózisról itt nincs szó, époly kevéssé összeférhetetlenségről, héroikus vagy exisztenciális magányról. Lényeges különbség van aközött, ahogy Wordsworth arról a «lonely place»-ről beszél, ahol békén és csendben meditálhat és aközött a magány között, amelyről Rousseau ír, amikor azt mondja, hogy amikor feleségével haragban volt, ebéd közben, evés alatt könyvet tett maga elé és olvasott. Wordsworth «lonely place»-jén elterülve az erdő szélén, a sziklák tövében, épen feloldotta egyedüllétét, épen közvetlen érintkezést talált, exisztenciális nyelven szólva, önmagával, ami ugyanaz, önmagán keresztül a «nagy lét»-tel. Rousseaunál az olvasás szurrogátum, amely az igazi és kívánt érintkezést pótolja. Ma csak egy pillantást kell vetni villamosokba, autóbuszokba, kávéházakba, klubokba, de még családi körökbe is : csupa Rousseau, aki evés közben olvas. Nincs érintkezése s mert nem tudja elviselni a magányt, könyvbe merül. Egyedül van. Az embernek nagy része utazás közben, szabad idejében, de családjában is olvas ; ez az egyedüli módja annak, hogy magányát egy időre felfüggessze. A modern magányban éppen az a jellegzetes, hogy tömegesen jelentkezik — általános tünet — szociális jelenség. Sehol sincs annyi magányos ember, mint a modern nagyvárosban. A magány társadalmi állapot lett. Aki tudja, hogy ez a természetben megszűnik, a «hegyek közt, az erdőben és a patak mellett», ahogy Byron mondja, az a természetbe jár. Ezért lett újabb időben a kirándulás, a turisztika, a szabadban való sport tömegjelenség. Aki nem jár a természetbe, úgynevezett «szórakozással» narkotizálja magát. Szórakozás mindig a közösben való elkeveredés illúziója. A nagyváros hétköznap még elviselhető, mert a munkában senki sem eszmél fel exisztenciális lényére ; ünnepen, különösen ünnep délután a nagyváros elcsendesül, kihal. Vasárnap délután a nagyvárosi ember unatkozik. Mi ez az unalom? — egyedüllét. A városon a magány nyomasztó atmoszférája ül. Mindenki magára marad. Mintha ez, hogy szociális,