Társadalomtudomány, 1935 (15. évfolyam, 1-4. szám)

1935 / 1. szám - A magány szociológiája

A MAGÁNY SZOCIOLÓGIÁJA 23 követel, heroikus magatartásnak lehet nevezni. A magas igény következtében az ember a közösből kilép : ez a heroikus magány. A történelem a bibliai prófétáktól kezdve a modern korban élő költőkig elég példát szolgáltatott arra, hogy a héroikus magánynak mi a belső értelme. Ami a legfontosabb ebben a magatartásban, hogy itt az, aki a hősies magányt vállalja, nem a maga érdekében teszi, hanem a maga érdeke ellen és a közösségért. A közösség és a magányos között a megbékülés lehetősége éppen ezért van teljesen kizárva. A közösség tudja, hogy a magányosnak van igaza, hogy a magányos követelései és igényei jogosak. Az igazság a magányos oldalán van, de az ő oldalán van a vitalitás, vagyis a továbbfejlődés lehetősége is. A magányos ebben az esetben az abszolút emberi. És ez az egyedüli magány, amelyik a közösséggel szemben igazolt, sőt, amellyel szemben épen a közösségnek kell magát igazolnia. Sokrates, a próféták, az apostolok, Johannes Chrysostomos, Savonarola, a humanisták, az angol szatirikusok, a francia felvilágosodás gondolkozói, egy Hölderlin, Nietzsche kétségbevonhatatlanul a magasabb szellemet, a vitális érdeket, egyszóval magát az emberit követelték. És a közösség sohasem ismerheti el az egyes ember igazát a közössel szemben. Nem, mintha nem volna képes az eszméletnek beismerő lépésére, hanem azért, mert a közösség nem adhatja fel magát és nem szüntetheti meg közösségmivoltát. A szembenállásnak meg kell lennie azért, mert az, aki követel — követel. Jogot vesz magának arra, hogy kívánjon valamit, ami nincs. A kívánság a kívülállás, egy közösségen kívül, felül, másutt lehetséges életmód jele. A köz mindent elismer, azt nem, hogy rajta kívül is van élet. És valóban nincs is. Termékeny, valóságos, emberi élet a közösségen kívül nincs. A magány mindenképen a legnagyobb társadalmi eretnekség. És minél indokoltabb, a közösség részéről annál megbocsáthatatlanabb. Hiába van «igaza» a magányosnak, hiába vált magányossá a «köz érdekében», egy végső ponton már nem lehet igaza : különválásában meg kell buknia. Számára ez a sors, akarat, kényszer, meggyőződés, választott hely : ez lett életének értelme. De éppen ez lett az a pont, ahol a közössel sohasem békülhet meg. A közösség megbocsát a gonosztevőnek, de annak, akinek heroikus magányában egy magasabb szellemű és intenzitású életet sikerült teremtenie, annak sohasem. A történelemben erre is van elég példa. Sőt a köz tisztelheti nagy prófétáit és költőit, ezen a ponton szembe fog vele szállni. A magány a köz szempontjából mindig bűn. S a bűn megbocsátható, ha a közösség nagylelkűséggel feloldja a magányt és az embert visszafogadja. De amikor a nagylelkűséget nem a köz, hanem éppen a magányos gyakorolhatja s kiderül, hogy ebben az esetben az együttélés akadálya nem az ember, hanem a közösség, a társadalom nem bocsáthat meg. A bűn változatlanul megmarad bűnnek, ugyanakkor nemcsak erény, hanem erkölcsi norma. Az ellentét kiküszöbölhetetlen. A heroikus magányt nem szabad összetéveszteni azzal, amit Jaspers