Társadalomtudomány, 1935 (15. évfolyam, 1-4. szám)

1935 / 1. szám - A magány szociológiája

A MAGÁNY SZOCIOLÓGIÁJA 21 A társadalomban megvan az a hajlam, hogy e magányokat a már meglevők egyikének kategóriájába ossza be. Ha valaki egyedül marad, vagy gonosz, vagy beteg, vagy őrült. De a téves ítélet a helyzetet még súlyosbítja. A magányos érzi a helytelen ítéletet és tiltakozik ; a közösség nem érti, hogy támadhatott olyan helyzet, amelyre nem számított s már meglevő elintézésmódokat alkalmaz, erőszakol. Ekkor az ember és a közösség már szembenáll egymással. Ebből az elszigetelődésből ki kell kapcsolni az összeférhetetlenség minden esetét. Az összeférhetetlenség eseteiben a társadalom álláspontja feltétlenül igazolt. Az olyan embernek, aki megbízhatatlan, hiú, szeszélyes, korlátolt, a közöst arra akarja felhasználni, hogy magának javakat szerezzen, de úgy tünteti fel, hogy ez neki «jár», helyzetekkel visszaél, arroganciával és indolenciával jogtalan előnyöket akar elérni, magára kell maradnia. Az összeférhetetlen ember prototípusa a modern időkben az ú. n. zseni, aki tehetségére hivatkozva kivételes helyet követel a maga számára, ezért egyedül marad. A társadalom hallgatólagosan tudja, hogy ez az embertípus parazita : viselkedése excentrikus, gőgjében illegitim kívánságok rejtőznek, szeszélyét önkényesen kiéli, csodálatot követel, nem is szólva igen jól megfogalmazott és igényes anyagi javairól, ez a szociális beállítottság teljes fordítottja. Ez a hibás szociális helyzet van meg az ú. n. «krakéler»-nél, a «botrányhős»-nél és annál az embernél általában, akinek nincsen szerves helye a társadalomban, mert az értékelése teljesen ferde. Azt hiszi, hogy a közös azért van, hogy az egyes embert szolgálja. A köz és egyén között eldönteni, melyik a fensőbbrendü, minden esetben zavaros gondolkozásra vall. Nincs lehetőség arra, hogy itt értékkülönbséget és magasabbrendűségét meg lehessen állapítani. Egyik sem állhat a másik szolgálatában s ezért a másik alatt. Az egyént túlbecsülni époly végzetes tévedés, mint a közösséget. Az, hogy az individuum a maga feltétlen javát követelheti éppen olyan jogtalan, mintha a köz, a társadalom teszi áldozattá az egyént. Individuum és közösség között nincsen szembenállás és nem is lehet, mert mindkettő konkrét élethelyzet, ami élettanilag és sorsszerűén : van. Ahol a kettő szembenáll, ott mindig a közösből való kiesés lehetősége forog fenn és abnormis helyzet. Abnormis helyzetből támadt ítélkezés is abnormis. Individuumnak nincs értéktöbblete a társadalom fölött és fordítva sincs. Az ember élőlény és minden élőlény organikus szimbiózisban van. Ha zavar támad és értékelési lehetőség merül fel, ez azt jelenti, hogy a szimbiózis megbomlott. De itt nem az a feladat, hogy az egyik, vagy a másik javára kell eldönteni a harcot, hanem mindenekfölött az, hogy az egészséges szimbiózis helyzete visszaálljon. Az összeférhetetlenséggel együtt ki kell kapcsolni a par excellence aszociális magatartást is. Ennek az embertípusnak ott, ahol kapcsolatai támadnának, tagadásai vannak. Nem talál érintkezési pontot, de nem is