Társadalomtudomány, 1935 (15. évfolyam, 1-4. szám)

1935 / 1. szám - A magány szociológiája

20 HAMVAS BÉLA sorsúakkal egyesül és ellentársadalmat alapít, amelyben társas kapcsolatait újra élheti, talán még erősebben is, mint a nagy közösségben. Ez a betyárbecsület értelme. A nagy közösségen kívül élők egymásrautaltságában a magány sohasem szűnik meg, ezért van szükség az egymáshoz való kapcsolatok feltétlenebb és szigorúbb megtartására. Erről a pontról sok minden megérthető a zsidókérdésből is. A zsidó összetartás, a «kisebbség» feltétlen és szigorú szolidaritása a társadalmon kívül élők kényszerhelyzete : a magányosok egymásrautaltsága. Náluk az egymáshoztartozás kérdése fontosabb, nekik ezt feltétlenebbül kell tartani, mert nincs részük a nagy közösségben, helyzetük megoldatlan, nem teljes, vagyis mindig ott van a fenyegető magányveszély. A beteg magányában a társadalomnak hozzájáruló szerepe nincs, éppen ellenkezőleg : a betegnél a társadalom részvétével jelenik meg. A beteglátogatás ezért társadalmi aktus. Aki a beteg ágyához lép, az visszahívja a közösségbe. Lényegesen más a helyzet a neurotikusnál. A fekvőbeteg összes társadalmi szálai épek, csak sorsszerű ideiglenes száműzetésben ál. A neurotikusnál a száműzetés belső kényszerhelyzet, és hogy meggyógyuljon, éppen «magára hagyják», nem vonják bele az életeseményekbe. Kíméletből hagyják ki a számításból. Közös életben csak az vehet részt, akinek minden ereje ép : különösen ép a kapcsolódási képessége. A neurotikus kapcsolódási képessége megromlott. Ahogy minden idegbaj jellemvonása szubjektíven az életerők lehanyatlása, a közösség szempontjából: a félelem. Ami azelőtt problémátlan volt, az most félelmetes lett : az emberekkel való érintkezés. A neurotikus félszeg, nem mer, elhallgat, megzavarodik, retteg, képzelődik és gyanakszik. Minden tünet negatívum a közösség felé : kikapcsolódás, eltávolodás, elzárkózás. A közönséges beteget objektív betegség tartja fogva, a neurotikus fogsága szubjektív kényszer. S ha ez a szubjektív kényszer állandósul, a beteg elől a közös életben való részvétel lehetősége teljesen eltűnik : ez az elmebaj. Innen érthető meg a börtön és az elmegyógyintézet, a fogház, kórház és szanatórium szerepének rokonsága. 3Mindezeket a magánykérdéseket a társadalom, még a legprimitívebb is, megoldotta. A gonosztevő, a beteg és a neurotikus helyzete egy afrikai néger faluban és egy reneszánsz városban, vagy ma, nagyobbára teljesen azonos. Probléma itt tulajdonképpen nincs, mert ezekkel a lehetőségekkel az egészségesen működő közösség számol. A probléma ott kezdődik, ahol a társadalomban olyan magányok keletkeznek, amelyek számára nincs megoldás. Nem feltétlenül az ember, époly kevéssé a közösség hibájából elszigetelődési tünetek támadnak : egyes emberek a nélkül, hogy betegek, gonosztevők vagy neurotikusok volnának, magukra maradnak.