Társadalomtudomány, 1934 (14. évfolyam, 1-4. szám)

1934 / 1-2. szám - Liberalizmus és etatizmus. (A társadalomtudomány körkérdésére.)

LIBERALIZMUS ÉS ETATIZMUS 3i kérdést tisztán nem láthatunk, még kevésbbé érthetünk vagy oldhatunk meg, ha ezt a tényt szakadatlanul szem előtt nem tartjuk, azt, hogy az emberiségben voltaképen két metafizikailag, kozmikus érték szempontjából élesen különböző faj él együtt, melyek mindenike egymásétól homlokegyenest eltérő, sőt egymásét tagadó és leküzdeni igyekvő célrendszerre esküszik. Az idealizmus és a hedonizmus nem egyszerűen értéktani irányok, hanem döntő metafizika^ különbséget konstituálnak. Olyan strukturális differenciával állunk itt szemben, mely nem egyszerűen a normalitás vagy abnormalitás, a teljesség és fogyatékosság kérdése, hanem arról, hogy az egyik fajból hiányzik egy olyan funkció, amely döntő a kozmikus rendben, s amely a másikban megvan. A két faj kozmikus céljainak szembenállása ez. Minőségről van itt szó bizonyára, de nem ugyanazon minőség fokozatairól, kisebb vagy nagyobb teljességéről, hanem egyenesen természeti kétfajtaságról. Természetesen a kérdés ezzel nincs kimerítve, sőt éppen csak elindítva — így például a két típus közt bizonnyal meglevő fejlődési viszony, továbbá az a probléma, hogy vájjon intellektuális vagy inkább etikus természetű-e a különbségtevő lényeg, döntő jelentőségű mozzanatok — de jelen elvi vizsgálódásainkhoz ennyi elegendő. Ennek a ténynek a belátásával a teória számára könnyen megoldhatóvá válnak a feltett kérdések. Ha a szellem népének tiszta társadalma számára kereshetnénk államformát, egészen egyformán felelne meg akár a liberalizmus, akár az etatizmus. Az egyik éppoly kevéssé vezetne felbomláshoz, mint a másik az elnyomáshoz, mert egyikben éppúgy, mint a másikban az állampolgárok struktúrájából szükségszerűen következőleg a szellem értékei uralkodnának és a történet célját semmi veszély nem fenyegetné. De az emberiség élete a két fajta összekeveredettségében folyik, s úgy a liberalizmus gyakorlatának, mint az etatizmus gyakorlatának hibái ebből következnek. Ezeket a hibákat fentebb láttuk és a történetfilozófia egyetlen, bár ősidők óta ismert kivezetőutat jelezhet: az arisztokratizmust, a jók uralmát, a szellem népének az uralmát. Az arisztokratizmus mindkét szóbanforgó elvhez társulhat és akkor mindkettő használható. Elképzelhetünk olyan liberalizmust, amely azt jelenti, hogy a szabad verseny a legkiválóbbak kiválogatódását idézi elő és az élre ők kerülnek ; hasonlóképen elképzelhetünk olyan etatizmust, ahol ugyancsak a legjobbak kezében van a kormány, ebben az esetben a silányabb tömegeket az arisztokraták féken tartják, egymás között pedig liberálisak lehetnek, illetőleg nincs is üyen probléma. Ezek az esetek egyszer-egyszer, az emberiség szerencsés ó.áiban, meg is valósultak a történetben kisebb vagy nagyobb mértékben, hosszabb vagy rövidebb ideig. A mai válságot is csak ez az igazi arisztokratizmus válthatja meg. Neki kell érvényre jutnia, más megoldás nincs. Az újkori liberalizmus öngyilkossá lett, a mai etatizmus ritkán szolgálja a szellem érdekeit. Az alsóbbrendű embertípus félelmetes elhatalmasodása folyik szemeink előtt, s a