Társadalomtudomány, 1934 (14. évfolyam, 1-4. szám)

1934 / 1-2. szám - Liberalizmus és etatizmus. (A társadalomtudomány körkérdésére.)

LIBERALIZMUS ÉS ETATIZMUS optimizmus hite szerint a szelekció magától megy, tehetségek, felemelkedésre érdemesek automatikusan megtalálják útjukat, mind a társadalom, mind a maguk javára. Itt is keserű öncsalódás állt elő : értékes egyének felhasználatlanul hevertek, kellő erejű, vezető vénájú elit szórványosan és összefüggéstelenül alakult ki. Nagy szociálpolitikai feladatok megoldására alkalmas teremtő elme kevés. Miközben a feladatok halmozódtak, kisebb, még funkcióképes szervezetek az ú. n. szabad versenyben letörtek, egyre nehezebbé vált a tömegek problémáinak megoldása : a társadalom laza szövete egyre szétfoszlóbb lett. Ugyanakkor általában az wllam minimumáh vélték normálisnak és követelendőnek. S az eredmény? Mindenütt előtérbe kellett jutnia az államnak, minél inkább atomizálódott a társadalom, hiszen az is kiviláglott, hogy a szabad verseny által kipusztított vagy feleslegessé tett kisüzemek helyébe oly nagyüzemrendszer lépett, melynek ellenőrzésére ma már nem képes más szervezet, mint az állam (sőt olykor az állam sem !). Az etatizmusnak tehát el kellett érkeznie, annyival is inkább, mert a többi társadalmi ellenőrző tényező s irányító szerv : a közvélemény, az egyház, nem mérkőzött meg az állammal, nem is akart párhuzamosan erős akciót. Az állami normák «inflációja» ép ennek a szimptómája. Nemzeti, teljes önrendelkezés igazában régóta nincs meg, mint ahogy a nemzeti közszellem is ellanyhult a XIX. század végére. Államivá kellett lennie minden nagyobb és tömegérdeket képviselő akciónak és vezetésnek. Az étatizmus így kezdte jelenteni a XIX. század végén a túlnövekedett államiságot, anélkül, hogy ez elméleti tiltakozásnál egyéb lehetett volna. Az «állam minimumának)) elve nem jelentett demilitarizálást. A verseny elve külpolitikai feszültséget, hódítást igazolt, a liberalisztikus materializmus gyarmatszerzésre, imperializmusra ingerelt, így hozta meg a század eleje a világháborút, majd az autarkiás kisállami széttöredezést. De mire vezetett a politikai liberalizmus? A széttöredezett, atomizált társadalom egyéni atomjait egyre inkább pusztán külsőleges toborzás útján kapcsolták össze «párttá», mely tulaj donkép érzületi, «világnézeti» alapvonásban egyre szegényebb lett, lassan elgyengült a párt élet, maga a pa-lamentárizmus is és mikor igazi pártokra lett szükség, új pártformák, militarizált pártok alakultak — nem uralkodó, de szimptomatikus jelenség ez — s ezek immár négy országban jelentettek sorsdöntő fordulatot s kezdettek hirdetni új államéthoszt. A szocializmus sem hozott lényeges változást : bár a liberalizmus ellenkező előjelű árnyékképe, maga is akaratlanul individualizál, atomizál, külsőleg a demokratikus egalitarizmus kliséit használja, de belül diktatórikus a velejéig. A városi tömegek szükségleteit a maga részéről is urbanizálja, emeli, egy új nemesi rétegnek látszik a nagyipari munkásság egy rétege a parasztsággal egybevetve. Az egyéni, szabad verseny helyett ott van a mesterségesen feldagasztott osztályharc, az egyéni aszcendencia helyett ott van a nagyipari munkásság harc útján való tömeges felemelkedése. Ott