Társadalomtudomány, 1934 (14. évfolyam, 1-4. szám)

1934 / 1-2. szám - Liberalizmus és etatizmus. (A társadalomtudomány körkérdésére.)

LIBERALIZMUS ÉS ETATIZMUS 11 vei bíró intézkedésekkel kívánták rendezni Európa jövőjét. Ma már látjuk, hogy ez mennyire nem sikerült és a franciáknak makacs ragaszkodása ezeknek a szerződéseknek változatlan fenntartásához, mutatja, hogy az egykori nagy nemzet hová jutott. A liberalizmusból nőtt ki a szabad verseny révén a nagyon is kifogásolható plutokrácia, ami az egyenlőség tönkretételét jelenti. Az önzés természetes ellensége a testvériségnek, tehát az utóbbinak bukására törekszik. Hazánk már régóta nagyon hajlott arra, hogy a politikai és gazdasági étren minél több feladatot ruházván a központi hatalomra, lehetőleg igyeketett magát mentesíteni az áldozatokkal és erőfeszítésekkel járó feladatokzól. Már Széchenyi István panaszolja ezt az irányzatot és természetesen nem is helyesli. Mindamellett az etatizmus folyamata, anúóta a nemzet kezébe vette sorsának intézését, mind nagyobb arányban erősödött. Módot adott ennek a folyamatnak erősítésére és kiterjesztésére az, hogy az állam a külföldi kölcsönök segítségével mindinkább kifejleszthette az ő ide irányuló törekvéseit. A két törekvés egyesülve olyan hálózatát teremtette meg a bürokratizmusnak., a mindenre kiterjedő állami gondoskodásnak, amilyenről hajdanában nem is álmodtunk. Keveseknek jutott eszébe, hogy ez súlyos és káros események szülője lehet. E sorok írója rövid néhány évvel ezelőtt a felsőház egyik ülésében reámutatott az állami mindenhatóság veszedelmeire és kiemelte, hogy ez az egyéni törekvések gyöngülését és így a haladás igazi forrásának elszáradását fogja jelenteni. A felsőház nelyesléssel fogadta ezeket a fejtegetéseket, ami azonban a régi irány megváltoztatását nem vonta maga után. Most azonban eljutottunk oda, hogy az állam nem rendelkezvén kellő anyagi eszközökkel, kénytelen ezt a tevékenységet korlátok közé szorítani. Kívánatos lenne azonban, hogy a politikai világ vezetői és maga a közvélemény is ezentúl tudatára ébredjen annak, hogy itt müy veszedelmes irányban folyik a fejlődés és igyekezzék ezt módosítani és az államnak beavatkozását a lehető legszűkebb körre szorítani. Az igazi fejlődés nem lehet el az egyéni tehetségességek megerősítése nélkül. Kik figyelemmel kísérték fejlődésünket, tudják, hogy 1867 óta az államosító törekvéseket mindig azzal igyekeztek igazolni, hogy azok kellő időben megszűnvén, tért fognak engedni az állami támogatás révén megerősödött egyéni és társadalmi munkának. Ehelyett azonban, csaknem mindenütt — ennek az ellenkezője következett be. Mialatt a tájékozatlan, vagy félrevezetett tömeg még mindig hitte, hogy a szabadság és egyenlőség révén eljut, nem a testvériséghez, amivel nem igen törődött, hanem az ígéret földjére : az anyagi jóléthez, annyi nagv eredménv után, mit a maga javára a XLX. században elkönyvelt és amiből az anvagi jólétnek szinte végtelen és biztosított fejlődésére vont következtetést, bekövetkezett ennek eUenkezője. Ma már kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a világ napról-napra szegényebb lesz, a mező-