Társadalomtudomány, 1933 (13. évfolyam, 1-4. szám)

1933 / 1-2. szám - A PATRIMONIÁLIS KIRÁLYSÁG

A PATRIMONIÁLIS KIRÁLYSÁG ség is szerepelnek. Azonban még ezt a Haller elgondolásának megfelelő szóhasználatot is helytelennek tartotta a háború előtti német történetírónemzedék egyik vezérképviselője, a már említett Below. Nem volt nehéz rámutatnia, hogy a középkori német birodalom nem volt annyira megánjogi jellegű, mint azt Haller elképzelte, hanem a hűbériség mellett erőteljesen érvényesültek az uralkodónak a felségjogai is és a birodalom valóban állam volt. Ez a felfogás ma már, amint egyre több és több részletmonográfia törekszik az államjelleg egyes vonásainak a felderítésére,1 általánosnak is tekinthető. Below maga azt ajánlotta, hogy a patrimoniális kifejezést egészen küszöböljék ki s helyette a «hűbéri»-nél tágabb értelmű «feudális» szót használják mindazon vonások megjelölésére, amelyeket eddig patrimoniálisnak neveztek. Nincs módunkban megállapítani, hogy a német történettudomány valóban elejtette-e egészen a patrimoniális kifejezést, azt azonban tudjuk, hogy a szociológia nem követte a történetírás tanácsát. A történeti szociológia kétségtelenül legnagyobb képviselője, M. Weber ugyanis, bár elismerte Below ellenvetéseinek helyességét, hogy t. i. a középkori német állam nem nevezhető patrimoniálisnak, mégis a megjelölést, bizonyos kapcsolatokban, annyira kifejezőnek találta, hogy további használata mellett döntött. Weber patrimonializmusnak nevezte a különböző uralmi típusok egyikének, a tradicionális uralommak egyik fajtáját. A tradicionális uralomnak ugyanis Weber osztályozása szerint, három faja van : i. amikor az uralom közvetlen, ez a gerontokrácia és patriarchális uralom, 2. a patrimonializmus, 3. a rendi uralom. Jellemzése szerint a patrimoniális uralomban a fejedelem egyedül tőle függő, személyes jellegű igazgatási apparátusra és hadseregre támaszkodik ; ez a hadsereg esetleg rabszolgákból, vagy zsoldosokból, testőrökből áll s segítségével elnyomja alattvalói, az egykori nemzetiségi és törzsi tagok önállóságát ; ennek a patrimoniális uralomnak legkifejlettebb formája a szultanizmus.2 Ily értelemben, ennyire megszűkítve, már valóban jobban ráülenék a XI—XII. sz.-i Magyarországra a patrimoniális elnevezés, ha maga Weber is nem használná — Haller elképzelésének és fogalmazásának is megfelelően — újkori, általános jelenségek megjelölésére. De Weber szerint is Európában a patrimonializmus nem valami bizonyos korhatárral — pl. XIII. sz.-dal lezáruló periódus. Egy-két jellemző idézet elég erre. Arról beszél, hogy az újkor kezdetéig, sőt az újkorban is a nagy államok erősen patrimoniális jellegűek, a Stuartok patrimoniális uralkodók, de megsértik a tradíciót ; máshol ismét azt hangoztatja, hogy a patrimonializmus reneszánszát élte a francia forradalom előtt, vagy hogy a janicsárok serege patrimoniális jellegű.3 A modern 1 Pl. Keutgen, F. : Der deutsche Staat des Mittelalters. Jena. 1918. 2 Weber, M. : Wirtschaft und Gesellschaft. (Grundriss der Sozialökonomik. III. Abt.) Tübingen, 1922. 133. skk 1. 3 U. a. 684., 690., 736., 727. 1.