Társadalomtudomány, 1933 (13. évfolyam, 1-4. szám)

1933 / 1-2. szám - A PATRIMONIÁLIS KIRÁLYSÁG

4o MÁLYUSZ ELEMÉR csak nagyobbak, az utóbbiak igazolására azonban fel kell tudni mutatni okleveleket, igazolandó, hogy miként szerzett meg bizonyos birtokokat vagy jogokat azzal, hogy egyesekkel vagy egész társadalmi osztályokkal szerződésre lépett. Ezt a patrimoniális kapcsolatot Haller fellengzős szavakkal így jellemzi : «Ez, a maga tisztaságában elképzelve, az emberi élet legkellemesebb formája, maga a legtökéletesebb szabadság ; a kölcsönös segély nyújtásra kész erők természetes különbözősége mérsékli, az isteni törvény és önkéntes magánszerződések szabályozzák, amely feltételek nélkül persze a földön semmi emberi társadalom, semmi béke sem képzelhető el.))1 Felesleges mondanunk, hogy a patrimoniális államnak ez az ideális képe semmi módon sem illik a XI—XII. sz.-i magyar királyságra. Sőt éppen erre a legkevésbbé. Haller patrimoniális államában rendek, vazallusok szerepelnek, XVIII. sz.-i intézményekről nem is szólva. De még mindig nem ez a legnagyobb következetlenség a patrimoniális kifejezés magyar használatában. Sokkal nagyobb baj az, hogy nálunk a kifejezés egyetlen korszakra redukálódott s szokássá vált beszélni a patrimoniális királyság «felbomlásáról», «bukásáról», a «patrimoniális szellem» pusztulásáról, ami mind a XIII. sz. elején következik be.2 Holott Haller a patrimoniális viszonyt nem tette egyetlen korszak jellemző vonásává, hanem szerinte — s ez éppen az egyik fontos alaptörvénye — a természet mindig magától visszavezet az enyhe patrimoniális kapcsolatra.3 Ha tehát a német birodalom patrimoniális jellege a XIII. sz.-ban meg is szűnik, mert a rendek, a választófejedelmek önállósulnak és ezzel a császárság háttérbe szorul, maga a patrimoniális viszony törvényszerűen feléled a birodalom bukása után keletkező kis territóriumokban, ahol uralkodó és alattvalók viszonyát éppen az a gondolat hatja át, amely az imént szélesebb keretek között lehanyatlott. A patrimoniális viszony tehát az újkorban is él, pl. Franciaországban Haller szerint nagyjában egész XVI. Lajosig, a nagy forradalomig, s éppen a francia királyok céltudatos politikáját, hogy a hűbéruraknak és a rendeknek nem engedtek korlátlan érvényesülést, nem győzi eléggé méltányolni.4 Haller kifejezését a német történettudomány ilyen tág értelemben használta s vele főleg az egész középkori német történelem bizonyos jellegzetes vonásait jelölte meg, tehát azon korét, amelyben hűbériség és rendi1 III. k. 167. skk. 1. 2 Váczy P. : A szimbolikus államszemlélet kora Magyarországon. Minerva. 1932. 202. — U. a. Immunitás és iurisdictio. A Bécsi Magyar Történeti Intézet évkönyve. I. Bp. 1931. 40. 3 Sonntag, W. H. : Die Staatsauffassung C. L. v. Hallers, ihre metaphysische Grundlegung und ihre politische Formung. (List-Studien. 2.) Jena. 1929. 96. skk. 1. 4 U. o. 98.