Társadalomtudomány, 1933 (13. évfolyam, 1-4. szám)

1933 / 1-2. szám - A JOG RACIONALIZÁLÁSA

26 HORVÁTH BARNA következetesség és logikai rendszeresség eszközeivel operáló jogi formalizmus, a jognak fogalmi rendszerré való végső sublimálása, speciális tényezők funkciója és speciális célok eszköze, amely más, materiális, célkitűzésekkel rendesen többé-kevésbbé súlyos ellentétbe kerül. A szigorú és méltányos, a merev és cseppfolyós jog harcának épp ez a lényege. Amikor 1797 március 10-én Lesurque-öt rablógyilkosság miatt kivégezték, mert noha az ítélet jogerőre emelkedése után kiderült, hogy egy különös hasonlóság bírákat és tanukat egyaránt megtévesztette, az Ötszázak törvényhozó testülete úgy találta, hogy «egyetlen eset nem indokolhatja a korábban szabatosan megállapított formák megsértését)), ez az a következetesség volt, amely célvak s amely Bismarckot egyik háziállat lelki berendezkedésére emlékeztette. Fogalmi alapon következtettek a harmadik javára szóló szerződés, a nemzetközi jog, a Nemzetek Szövetsége stb. <dehetetlenségére». A nemzetközi békét biztosító jogszabályok «fogalmi képtelenségéről)) is beszélnek. Weber körülbelül úgy látja, hogy a formális racionalizálásban elsősorban a jogászi hivatás, az uralkodó hatalom s általában a birtokban lévők vannak érdekelve, míg a materiális racionalizálás új célgondolatok érdekében történik. Ez azonban csak egyetlen példája a célracionalitás partikularitásának. A fiat justitia pereat mundus dilemmája ez. De nemcsak a jogbiztonság kerülhet ellentétbe a méltányossággal, a kiszámíthatóság a célszerűséggel, a kalkulálhatóság az anyagi igazsággal, a jogerő a jogeset konkrét igazságával, hanem a materiális célok egymás között is. A jog racionalitása teljes felborulással fenyeget, ha a logikai racionalitás a teleologikusnak, ez pedig az axiologikusnak a függvénye. Ez utóbbi ugyanis esetleg ex definitione ki van zárva, mert nem lehet még végső az a cél, amelyet még indokolni lehet, mivel minden célt csak egy távolabbi céllal lehet indokolni. A célok egymásközt és a végcéllal talán nem szükségképp és főképp nem minden esetben ugyanazon mértékig divergálnak. De az ellentét mindenesetre lehetséges, sőt talán bizonyos mértékig szükséges és hogy mikor, mennyire egyeztethetők össze a racionalizálási szempontok ellentétei, az történeti esetlegek, alkalmak kérdése. Vagy nem borítja-e fel a cél irracionalitása az eszköz s az egész irracionalitása a rész racionalitását? Ha Magyary Zoltán helyesen állapítja meg, hogy maga a Takarékossági Bizottság rájött arra, hogy gyökeresen «nem negatívumokkal, nem lenyeséssel, hanem . . . mcdern egységes alkotások építésével kell segíteni», ha 1930-ban élesen elválasztja a politikát a közigazgatástól, a célt az eszköztől, a kompozíciót az előadástól és 1932-ben az «irányító nagy cél» nélküli racionalizálás gondolatát helytelennek véli,1 akkor lehetetlen észre nem venni, miként vonja magába az egész raciona1 Magyary Zoltán, A magyar közigazgatás racionalizálása, 1930 ; A magyar közigazgatás gazdaságosságának és eredményességének biztosítása, 1931 ; A magyar közigazgatás racionalizálásának programmja, 1932.