Társadalomtudomány, 1932 (12. évfolyam, 1-4. szám)

1932 / 1. szám - A politikai érzületek szerepe a mai társadalomban. Első közlemény

ló DÉKÁNY ISTVÁN hanem mint a maga sorsának, helyzetének a kifolyására. Az érzület tehát szükségkép Én-közeli. Ha nem az, nem is valódi érzület. Ezzel az is kitűnik, hogy az érzületet nem lehet tisztán mester­séges, csinált vagy pillanatnyi valami, nem lehet rögtönzés terméke. Az érzület alaplényegében véve már a fenomenológusok észrevevése szerint intenzív, bensőséges és őszinte.1 A bensőséges jellem azt jelenti, hogy az én valóban azono­sítja magát a maga érzületével. Ez az övé, sőt, mert az én elsősorban ép akcióiban — akarati és külső cselekvéseiben — veszi észre önmagát, azt mondhatjuk, magamagát látja meg az érzületeiben, ez éppen ő. Az érzület mindig centrális birtok, nem lehet valami ránk halmozott lelki öltözék. Ez alapon világos, miért beszélhetünk olyan értelemben érzü­letről, amely szinte egyet jelent az egyén «egész» jellemével. Szinte átolvad az egész személyiség2 problémájába, az érzület komplexuma nem tölti ki, de ott van hajszálfinom szálaival mindenütt mint lát­hatatlan véredényrendszer, mely táplálja az egész lelki szervezetet. De többesszámban is beszélünk «érzületek»-ről. Ez nem zavaros szóhasználat, megvan a maga joga ; annyit jelent, hogy szellemünk többféle, párhuzamosan érvényesülő potenciális motívumcsoportot tartalmazhat s minden motívumcsoport külön egy-egy érzületnek tekinthető. Gyakoribb eset azonban az, hogy egy valakinek általában egy érzületet tulajdonítunk (valakinek megvan «az» érzülete), mert meglátjuk a fő tényállást, azt, hogy «egész énje», lappangó motívumai­nak összállománya voltakép egy egységet alkot, szét nem szakítható egész. Ily esetben az «érzülethez» hasonló hangzású szóval élünk és «lelkületről» beszélünk. Azt látjuk ez esetben is, hogy a köznyelv nem minden ok nélkül alakít ki szavakat, mögötte rendszerint átlagos, gyakran mélyre mutató önmegfigyelés rejtőzik, és ha az újabb szellem­tudományi lélektan eredményeit nézzük, látjuk, mennyit mellőzött a régi természettudományi irányzatú lélektan, az Ebbinghausok­Wundtok korának iskolája,3 mellőzte épp a struktúra fogalmát, ami alapvető tény, épp a lelkiélet egészére vonatkozólag kevésre becsülte a lelkiélet eleven egységének pszichognózisát mint megismerési kút­forrást. Ilyenformán ma már nem igen tekinthetjük problémának azt, hogy megszabadulhat-e az egyén a maga érzületétől? Lehet-e ketté­1 A bensőségességröl újabban több finom vonást feljegyzett Noszlopi L. Athenaeum. 1929. 132. sk. 2 Erre itt nincs helyünk kitérni, azért utalunk pl. a következőkre : M. Scheler : Formalismus in der Ethik. 1921. 384. sk. P. Háberlin, Der Charak­ter. 1925. 45. sk. Nic. Hartmann : Ethik. 1926. 205. sk. 3 V. ö. K. Bühler, Die Krise der Psychologie. 1927.

Next

/
Thumbnails
Contents