Társadalomtudomány, 1932 (12. évfolyam, 1-4. szám)

1932 / 1. szám - A politikai érzületek szerepe a mai társadalomban. Első közlemény

6 DÉKÁNY ISTVÁN nuló, hanem mintegy szubsztanciális ellenség, azért «halálos» ellenségnek mondjuk rendesen. Itt már azt érzi ki a politikus, nem lehet igazában sem alkuval, sem szeretettel elérni semmit. Itt a harc az egyetlen lehetséges megoldás. Természetesen mindig vannak utópista lelkek, akik ezt az érzületi, «szubsztanciális ellenséget)) nem tudják alapvető vonásaikban elképzelni, nem rezonálnak az ellenséges érzületre, felfogó szervük nincs hozzá. Mindig azt a kedves érzületi feltevést melengetik, hogy «végre is» lehet harcnélküli társadalom. Utópista gondolkozásuk görcsösen ragaszkodik az érzületileg jó ember optimista utópiájához. Sajnos, a szociológus is felkiált olykor : «fel kell végre fedeznünk az embert» (Vierkandt), az ember valódi, érzületi arcát. Itt egy elutasíthatatlan tényállás jelentkezik : vannak gyökeresen ellenséges életbeállítódások, amelyek esetén minden esetre ki kell meríteni minden eszközt, amely a harc megelőzésére vezet, de végre is nem lehet mindennemű harc nélkül mindennemű konfliktust elintézni. Ez tény, amelyet több ezerév embereinek érzületi arca igazol.1 Az érzületi tények alapvető tények, s aki az érzületek tényeit tiszta realitásukban megértette, megérti az embert is, ha nem, nem. A politikai lélektannak azzal kell kezdődnie, hogy lemond az ember érzületi utopizálásáról, olyannak veszi az embereket, amilyenek. A politikust a reális emberlátás választja el a köznapi moralistától. Az utóbbi lehetőleg jó színben szereti látni az embert, s ha lehet, inkább a barátságról ír, mint a realista Aristoteles is.2 Az újabb etikusok is ugyané hajlamot mutatják, a szeretet és barátság képét rajzolják meg, s ez is a feladatuk. Ha azonban az emberi érzületek teljességét akarjuk megragadni, nem lesz helyes, ha az embernek csak egyik, pozitív érzületi oldalát ragadjuk meg s tartjuk szemeink előtt.3 Nem mondjuk, hogy a politikus embernézése okvetlenül «sötét»; csak annyit állítunk, hogy nem hajlik idealizálásra ott, ahol annak nem látja alapját. Látjuk, a barát és az ellenség között az a lényegbeli ^politikai)) tény, amidőn «érzületi ellenség)) áll velünk szemben, az, aki nem incidentálisan van ártalmunkra, nem egy konkrét helyzet ösztönzi, hanem ennél gonoszabb van benne : állandó és tántoríthatatlan érzület, 1 A görög filozófiában nagy szerep jut a barát-ellenségviszony filozófiájának. A közönséges gondolkozást azonban a kedvesebb «barátság»-probléma úgylátszik mindig jobban foglalkoztatta. V. ö. Leopold Schmidt: Die Ethik der altén Griechen. 1882, II. 337—368. lk. 2 A Nikom. Ethika két könyvben (8. és 9. könyv) ír a barátságról nagy elmélyedéssel, a harc lelki attitűdje már nem kedves probléma előtte. 8 V. ö. Sprangert, ki a «Machtmensch» típusát jól meg tudta rajzolni Lebensformenében.