Társadalomtudomány, 1932 (12. évfolyam, 1-4. szám)

1932 / 2. szám - VESZÉLYBEN A MAGYAR KULTÚRA

I42 HORNYÁNSZKY GYULA nak kell idővel felváltania azon átmeneti fokozatokon keresztül, amelyeken a kezdeményezés emberét, a műkedvelőt az alkotó tudós, ezt meg a mesterségében jártas szakember : a virtuóz vagy a «routinier» követi. Ő minden okból nem is az iskolától várja a feltámadást ; ennek az életből és az élet számára kell bekövetkeznie. Szépen elgondolt teorémák ezek, melyektől azonban — véleményem szerint — alig remélhetjük a kívánt eredményt. Abban Curtiusnak mindenesetre igaza van, hogy amint a múltban nem az iskolák voltak az antik hagyomány egyedüli befogadói, a jövőben sem szükségkép nékik kell azoknak lenniök. És helyeselhetjük azt a nézetét is, hogy épp a lelketlen iskolai tanítás fosztja meg igen gyakran a kultúrának legszebb virágait a maguk illatától. De a tanítási módszereken mindenkor lehet javítani, s amennyiben szélesebb alapját keressük a humanisztikus műveltségnek, nem igen látok más módot, minthogy az iskolákhoz, a direkt humanisztikus tanításhoz folyamodjunk. Mindenkor lehetséges lesz ugyan, hogy egy-egy nagy írót vagy művészt az antik hagyomány az általános iskolai előkészítés hiányában is inspirál. A műélvezőnek szempontjából meg bátran állíthatjuk azt, hogy a modern kultúránktól nem egyszerűen befogadott, hanem azzal «összenőtt» humanizmusban (Troeltsch) valahogyan annak is része lesz, aki Homeros helyett egy Aranyt, a görög lírikusok helyett egy Hölderlint olvasgat. De hogy az antik érzés és gondolat kellő hatással játssza a mai vüágban is azt a szerepét, melyet Curtius szép szóval «iniciálásnak» nevez, ahhoz — a humanizmus egész történetének példáin okulva — a közvetlen iskolai tanítást elengedhetetlennek tartom, s ennek következtében — úgy hiszem — azt a propagandát sem szabad elejtenünk, amely változtatni akar a legújabb idők antihumanisztikus törvényein és egyéb hivatalos intézkedésein. Curtiusnak itt előadott egyéni nézeteit az az egyébként helyes megállapítás vezette, hogy az iskolai műveltség nem az egyedüli és magában véve nem is elégséges műveltség. Szerinte a német kultúrának egyenesen hibája, hogy a maga eredményeit túlhamar teszi meg iskolai anyaggá, «tantárggyá», ami által hisztorizálja és az élettől elvonatkoztatja azokat. És ebből a szempontból nem minden irigy kedés nélkül mutat rá a francia és angol viszonyokra, hol mind a «citoyen»-nek, mind a «gentleman»-nek alakjában egy sokkal régibb, magasabb és egyöntetűbb kultúra öltött mai napig kiható eredménnyel testet, mint a középkor óta szétkülönült modern német polgárságban. Egyéb történeti példák után kutatva, az iskola- és könyvmentes kultúrának legideálisabb képviselőjén, az athéni politesen akadna meg tekintetünk. Hogyha hazai állapotainkra alkalmazzuk az itt szóbajövő szempontokat : mi még több joggal panaszkodhatunk, mint a németek,