Társadalomtudomány, 1929 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1929 / 1-2. szám - Freud és a pszichoanalizis

19 a szerelem színlel s színlelése mögött néha hallatlan konokság lappang. A pszichoanalízis különben is csak a tünetképzés módját világítja meg s a mód még nem ok. Az ok megközelíthetetlen, aki a módot kiismeri, csak a tüneteket söpri el, de ki áll jót, hogy az ok nem eszel ki holnap új módokatVI. Bemutattam egy nagy művészt, aki a tudomány nehézkes nyelvét választotta léleklátása kivetítésére. Nem első eset ez, sőt bizonyos fokig kortünet, hogy emberek, akik észjárásuk szerint letagadhatatlanul művészek, egy tudományos szisztémában adják műalkotásukat. A pszichológia terén, most, hogy megtört a jég, különösen sok hasonló kísérletre számíthatunk. A pszichológiai tények könnyen áthelyezhetők más koordináta rendszerbe s mindig akadnak erős egyéniségek, mint Jung és Adler példája mutatja, akik vállalni merik a gyökeres átfogalmazást. Vájjon nem árt-e a tudománynak ez a folytonos ingadozás, nem semmisíti-e meg a tudomány hitelét s nem dönti-e egy képtelen relativitásba szükséges korlátainkat és támaszainkat. Ez a kérdés sokkal általánosabb érdekű, mint hinnők s korunk annyiszor panaszolt szellemi anarchiája felé nyilai. Mit feleljünk rá? A tudomány valóságokon épül s ezeket a valóságokat a művész* alkatú ember több részletében mélyebb lényegében közelíti meg, mint bárki más. De mert ellenállhatatlanul világképre, befejezett koncepcióra tör, olyan fölépítményt rak a valóság fölé, fogalmazásával annyi erőszakot követ el rajta, hogy építménye az ő muló egyénisége dokumentumává, az ő életéhez kötötté válik, aminthogy nagyon valószínű, hogy a mai értelemben vett pszichoanalízis is szét fog hullani Freud halála után. A kritika álláspontja az ilyen Freud-féle művész-tudósokkal szemben egy lehet: intuitív leleteiket az emberiség örök értékeivé konzerválja, nehogy a rendszer összeomlásával valódi felfedezéseik is elkallódjanak. Másrészt le kell lepleznie a tudományban a lírát, olyan fogalmazásmódra kényszeríteni a tudóst, amely a valóság legcifrázatlanabb megközelítése. Ha a művész a tudományba tör, legyen legalább epikus s a szemlélődő természetek darwini nyugalmával nézze a természet époszát. Vájjon Freud elérte-e ezt az epikus nyugalmat? Nem mondhatnám. Noha nem vagyok mélység-pszichológus, sőt művész sem kortársaim ítélete szerint, hadd kockáztassak meg egy 2*