Társadalomtudomány, 1929 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1929 / 1-2. szám - Freud és a pszichoanalizis

8 A kisgyermek libidója azonban még jórészt önmagán lakik jól. Autoerotizmus ez, az erogén zónák idegen személy hozzájárulása nélkül termik a gyönyört. A társkereső törekvés azonban már igen korán jelentkezik s elsősorban azokra árad ki, akiket az ébredő érzékiség ép maga körül talál, tehát a szülőkre, esetleg más rokonokra. Freud szerint az incesztus, a rokonokra fordult nemi vágy, amely különben a mitológia isteneinek az előjoga, a kora gyerekkorban természetes, élettani. A fiút tipikus esetben érzékileg is aláfestett gyöngeség fűzi az anyjához s mellőzni és fölülmúlni iparkodik apját. Ideálja és riválisa az apa, míg az anyjához való viszonya egyértelmű, az apához gyűlölet és tisztelet kettős ambivalens érzése fűzi. Ezt a görög tragédiára emlékeztető háromszögállást nevezte el Freud Ödipusz-komplexumnak. A szülőkről, rokonokról csak lassan a kamaszkor nagy serkentésére merészkedik a libidó idegen, családonkívüli személyekre, hogy a megtalált szerelmi tárgy s a nemi szervek fennhatósága alá került sexualitás végleg összekapcsolódjanak a felnőtt ember szerelmében. A libidóval, ezzel az apró szervgyönyörökből összesodrott s újra és újra szétágazni hajló ösztönárral szemben azonban egyre több zsilipet állít a nevelés és a társadalomba illeszkedés folyamata. A gyereket, akinek sokirányú perverzitása a 4—5. életévíg egész szabadon bontakozhatott, most már ellenőrzik, új megítélés alá kerül, szexualitása rossz szokásnak minősített hajtásait visszanyesik, anarchista libidója fölé erkölcsi normákat kényszerítenek, új ösztönöket fejlesztenek ki benne, melyek a tudatosodó én szociális beilleszkedését fogják biztosítani. Az állatocskára rákényszerítik az embert, a vágyra a törvényt. Az ötödik és tizedik életév közt a libidó hosszú lappangási kora áll be, a gyermek szociálisan is rendeződik s ezt a rendezettséget csak a pubertás első hullámai kavarják föl újra. A libidó hatalmas vegyi támogatással lódul neki fékező zsilipéinek. Az én ösztönök s az érvényesülni óhajtó sexualitás igénye közt új harc keletkezik, konfliktus, amely csak az élettel szűnik meg. A vágy nem ismeri el a realitást. A polip újra és újra kinyújtja tilos karjait, s a társadalommal szemben felelős énnek újra és újra le kell vágnia e fenyegető polipkarokat. Ez a gyermekkor elejére már előrevetődő s a pubertásszal állandósuló konfliktus a tudatot is föltagozza. A kisgyerek tudata sokkal halványabb, tétovább valami, mint a felnőtté. Ha a felnőtté éles megvilágítás, a gyermeké félhomály. Ebben a káotikus, gyer-