Társadalomtudomány, 1929 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1929 / 1-2. szám - NEMZETI ÉLETVÉDELEM ÉS A VAGYONÁTRUHÁZÁS JOGÁNAK KORLÁTOZÁSA

124 korlátozta. A „nem adózás" túlhajtott szabadsága csak újabbkori elfajulás. Régebben a tulajdonjog lényegéhez nemcsak a legszigorúbb nemzethűség, a személyes hadviselés és az igazgatásban, bíráskodásban való ingyenes részvétel kötelességei tartoztak, hanem — ha nem is jogi, de valláserkölcsi kötelességként — együttjárt azzal az első zsenge feláldozása, majd a jóléti célokra szolgáló tized fizetése is. A modern polgári magánjog — főkép a gazdasági forgalom szabaddátétele és a tőkeképződés megkönnyítése érdekében — sok kötöttségtől megszabadult. A modern ember a tőkenövelést tette legfőbb élethivatásává és szinte erkölcsi kötelességévé. A legtöbb ember, ha a súlyos adókat megfizette és ha vagyonához képest meglehetős szerényen és örömtelenül él, akkor erkölcsileg is felmentettnek érzi magát a közért való minden további áldozattól. Még talán többet adnak közcélokra a könnyebb erkölcsűek, de ezeknek adakozása szeszélyes vagy viszontszolgálatra leső. Ezért van, hogy az emberbaráti intézmények, ha segíteni akarnak a kolduson, akkor ennek helyén, az utcasarkon kénytelenek koldulni. A vagyonért való tülekedésben kevés ember gondol arra, hogy vájjon mi is a célja a vagyon kapzsi növelésének vagy lefoglalásának és hogy egy emberi élet, amelynek a születés és a halál olyan határozott körvonalat adnak, nem érdemelne-e meg egy önmagából kifejlődő önálló igazolást — ahelyett, hogy csak elsodródik a tőkehalmozó gépezetnek könnyen cserélhető atomjaként. Legtöbben abban látják éltük erkölcsi igazolását, hogy haláluk után leszármazottaikat vagy egyéb rokonaikat vagyonhoz és könnyebb megélhetéshez juttatják. Pedig hát most az örökséghagyásnak igen sokszor (vagy talán leggyakrabban) nem az utódokért való gondoskodás, hanem az a magyarázata, hogy az örökhagyó a léleknélküli kapzsisággal gyűjtött és lefoglalt vagyont nem vihette magával a sírba, ahhoz pedig nem volt elég erkölcsi bátorsága, hogy — amint kívánta volna — a rendes öröklési szabályoktól végrendelettel eltérjen. És a rokon is már előre úgy tekinti a jövendő hagyatékot, mint az ő jussát és jaj az örökhagyó emlékének, ha ezt a jusst megcsorbítja s abban másokat is részesíteni talál. Pedig minden normális ember „emberséges" hajlandóságokkal jön a világra, de ezek a hajlamok elsatnyulnak, ha a jog az önzőnek kedvez. A magánjogban az altruista elemeket kellene fejleszteni. A jog segítségével arra kellene ránevelni az örökhagyókat, hogy a mások nyomorúságát is meglássák és életmunkájuk eredményéről lelkiismeretük előtt elszámoljanak, — az örökvárókat pedig arra, hogy már gyermekkoruktól szokják meg azt a gondolatot, hogy jövendő örökségüket meg kell osztaniok nélkülöző gyermekekkel. Ezek szerint az öröklési jog indítványozott reformjáról véleményünket a következőkben foglaljuk össze: 1. Helyes az a gondolat, hogy a magántulajdon az örökségül átszállás alkalmával eszközöket szolgáltasson a nemzeti életvédelem céljaira, de a gondolat megvalósítása ne csorbítsa a jog igazságos alapelveit és ne korlátozza az élők közötti jogfogalom szabadságát.