Társadalomtudomány, 1929 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1929 / 1-2. szám - Tisza István "liberálizmusa"

120 nyilatkozatokat is, melyek Tiszát a háború felidézésének vádjától mentesítik, lehetőleg szószerinti közlésben szerettük volna hallani. Tisza Istvánnak az irodalomhoz való viszonyát Zsigmond Ferenc fejtegeti. Tisza lelkisége nem volt alkalmas a finomabb esztétikai élvezetek befogadására (hiszen a lirizmusnak még a jogosultságát is tagadta); de férfias, elsősorban erkölcsileg orientált jelleme és gondolkozása valósággal hivatottá tette őt arra, hogy egy dekadens művészetnek, költészetnek fonákságait és káros befolyását átérezze és a közérdek nevében utasítsa vissza. Utolsónak hagytuk Barabási Kun József értekezését, amely címe szerint Tisza István „liberalizmusát és szociális érzését" magyarázza. Utolsónak azért, mert óvást kell emelnünk azon módszer ellen, mellyel itt szerző tételének bizonyítására vállalkozik. Eljárása a következő: A liberalizmusnak egy elégtelen, határozatlan meghatározásából indul ki; de azután még ezt is félretolva (— „bennünket ez alkalommal nem a liberálizmus fogalma érdekel", mondja maga —) minősítéseiben pusztán azon történeti alakulatokat veszi alapúi, melyek itt Magyarországon a reform-korszak óta a ,,liberálisok"-nak, „szabadelvűek"-nek vallották magukat. Azaz Barabási Kun József szellemében mindent „liberális" nak kell majd mondanunk, ami csak kifejezetten vagy gondolat szerint benne volt azok pártprogrammjában, akiket nálunk a saját elnevezésük alapján ,,liberálisok"-nak hívtak. Az eredmény nem lesz meglepő: „liberális" lesz egész természetesen és a ,,liberálizmus"-nak nagyobb dicsőségére a nemzeti állásfoglalás, a vallásosság, a szociális érzés épp úgy, mint az állammal szemben a „társadalom"-ra, a társas összefüggésekkel szemben az egyéni erőkre való hivatkozás. A liberálizmus irány-fogalom. Úgy értem ezt, hogy tendenciát fejez ki, olyat, melynek értelmében bizonyos lelki alkat és gondolkozásmód a végső következtetésekig igyekszik a maga igazát levonni. És nekünk majd ép ezeket a végső következtetéseket kell első sorban figyelembe vennünk és a fogalmat is hozzájuk szabnunk, mert csak úgy kapunk mértéket arra nézve, hogy az életkényszer adott történeti esetekben kompromisszumok útján mit alkudott le a tiszta elvszerűségből. A liberalizmus minden látszat szerint az individualizmus megnyilatkozása; egyéni „szabadulni akarás" a megkötöttségtől, bárhol és bármely formában jelentkezzék is. Tehát az állami kényszerrel szemben az abszolút politikai függetlenséget (az anarchiát) jelenti merev fogalmazásában, az isteni hatalommal szemben a hitetlenséget, és a társadalmi meghatározásokkal és feszélyezésekkel állítva szembe az önelég egyéniséget (Nietzsche keresztényellenes arisztokratizmusa!). Mert az egyén öncélúsága (autoteleiája) és önelégsége (autarkeiája) az a kettős eszme, amelybe a liberalizmus a maga gyökerét a legmélyebben ereszti le, s liberalizmusról még a szó relatív használatával is csak az esetben beszéljünk, ha végiggondolva valamely politikai koncepciót az egyéni autoteleiának és autarkeiának eszméjéig jutunk el. Minden liberalizmus lényegében forradalmi jellegű. Hogyan fogunk e fogalmazás birtokában Tisza ,,liberálizmus"-áról gondolkodni? Meg fogjuk