Társadalomtudomány, 1927 (7. évfolyam, 1-8. szám)

1927 / 1-2. szám - Az öngyilkosság és a büntetőjog

14 nem büntetendő cselekmény, minélfogva a kísérlet sem esik büntetés alá, ám az öngyilkossághoz járuló segély s az arra való felbujtás sui generis delictumként minősül s mint ilyen büntetendő. Ez az álláspont érvényesül a legmodernebb javaslatokban is. II. Hazai jogunkban a régi gyakorlat a középkorban dívott szokás szerint az volt, hogy a bíróságok az öngyilkos tetemét a hóhérnak adták ki, aki azt elégette (v. ö. Bodo, Iurisprud. crim. 205—207. 1.). A gyakorlatnak ily irányú fejlődését nagyban előmozdították a Praxis Criminalisnak hasonló kifejezett rendelkezései (v. ö. Pars secunda art. 69. De morte sibimet ipsí illata 1—12. §§.). Az 1791. évi javaslat már nem bünteti az öngyilkosságot, megszünteti a becstelenítő eltemettetést, de a felbujtókat és segédeket felelősségre vonja (v, ö. Pars secunda de delictis eorumque poenis, art. XXVIII. De Propricidio 1—3, §§.). Az 1843. évi javaslat 130. §-a szinte csak a fejbujtót és bűnsegédet bünteti és pedig eredmény esetében — ha a halál 30 nap alatt bekövetkezett — 4 évig terjedhető rabsággal, ha pedig a felbujtott vagy segélyben részesített csak megkísérelte az öngyilkosságot: 2 évig terjedhető rabsággal. Érvényben levő büntetőtörvénykönyvünk az uralkodó felfogáshoz csatlakozott: az öngyilkosságot s annak kísérletét nem bünteti, de a 283. §-ban kimondja, hogy: ,,Három évig terjedhető fogházzal büntetendő az, aki valakit az öngyilkosságra rábír, vagy e célra annak tudva eszközöket vagy szereket szolgáltat." E rendelkezést törvényhozónk következőleg okolja meg: bár nem ismerhető el az embernek élete felett való joga abban az értelemben, hogy azt megsemmisíthesse, mindazonáltal az öngyilkosság, illetőleg ennek kísérlete a büntetendő cselekmények sorába nem volt felvehető, mert igen sck fontos ok, különösen fontos büntetőpolitikai és erkölcsi érv szól az öngyilkosság büntetlensége mellett. Az öngyilkost bizonyos fokig menti feldúlt lelkiállapota, legtöbbször megzavart idegrendszere vagy elmetehetsége. A végzetes tettre való benső ösztönzés legtöbbnyire a kétségbeesés kíséretében jelentkezik, ennek ösvényét pedig nem irányozza se törvény, se a józan ész. Mindez az öngyilkosra vagy az öngyilkosságot megkísérlő szerencsétlenre vonatkozólag számításba veendő. Már az öngyilkost felbujtó és segítő mellett nem érvényesíthetők a felhozott