Társadalomtudomány, 1925 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1925 / 1. szám - Szekfü Gyula, Történetpolitikai tanulmányok. Kiadja a Magyar Irodalmi Társaság. Budapest 1924. 139. lap

27 küzdelméből valójában az egyenlőtlenek élethalálharca lett ... A liberális korszak végén nemzeti kultúránk agonizált, mert hordozói, a nemzeti intelligencia emberei, a liberálizmus létért való küzdelmében gyöngének bizonyultak. Gyöngeségük akkor vált nyilvánvalóvá, amidőn az anyagiakban erősebb zsidóság fellépett saját budapesti kultúrájával, amely a magyarságot szinte harc nélkül tolta háttérbe". A napjainkban kibontakozó társadalmi helyzetkép festésénél szerző a kedvező vagyoni viszonyok közt élő vagy legalább emelkedő tendenciát mulató osztályok felsorolása után az értelmiség1) életszínvonalának nagymérvű sülyedéséről szól. A keresztény értelmiség elsorvadását szerző az állami, de főleg a nemzeti élet szempontjából veszedelmes és káros jelenségnek tartja. Nemzeti kultúránk termelésének és elterjesztésének munkáját ez a birtoktalan, többnyire havifizetéses — tehát állandó anyagi gondoktól gyötört — „intelligens középosztály" (állami és magánhivatalnokok, orvosok, n üvésze!< slb.) végzi egyedül. Az állam íentartásának funkcióját a gazdaságilag erős néposztály tehérníró tagjai (birtokosok, tőkések, kereskedők, iparosok stb.) látják el. Az öntudatos nemzeti eszme hordozói a nemzeti kultúra teremtői és íentartói ; zonban nem ők. hanem az anyagilag teljesen elerötlenedett értelmiség. A helyzetképben kirajzolódó antithézis tehát az. hogy: „az elsősorban nemzetferitartó osztály nem állaniíentartó, viszont az államfent ártók nem egyúttal nemzettehtartók" W. 1.1 t: társadalmi eltolódásban szerző beteges tüneteket lát. A helyzet javulását attól várja, hogy az elsősorban nemzetfentartó intelligens középosztály válságos anyagi helyzetéből kikerüljön és újból államíentartóvá is váljék. A másik elképzelhető megoldással, — amely az anyagilag egyre gyöngülő s ennek folytán szellemi termelő és befogadó erejében is hanyatló mai értelmiséget sorsára bízva pusztulni hagyná, — szerző igen helyesen szembeszögezi egy év;izedekre terjedő „kulturális vákuumnak", a „nemzeti kontinuitás megszakadásának" v-eszélyét. A fiatalon pusztuló keresztény-nemzeti kultúrának többé-kevésbbé nyílt ellenlábasáról, a régi budapesti kultúráról, a liberálizmusnak e fenmaradt „cölöp" építményéről" szóló fejtegetéseiben élesen rávilágít a szerző az egyik oldalon észlelhető gyöngeségi tünetek okaira, a másikon látható virágzás titkára. A keresztény nemzeti kultúra és a jómódban élő birtokososztályok között hiába keressük azt a kapcsolatot, amely a liberális kultúra és a nagytőke, a kereskedelem között fennáll. Jogosan panaszkodik tehát a szerző a nemzeti kultúra munkásaira nehezedő nagy teherről: az elhagyatottságról a keresztény társadalom többi osztályainál, — tiszteletre- és követésreiriéltó kivételektől eltekintve, — általában tapasztalható közömbösségéről. Mi is úgy érezzük, hogy az egyedülállás ibseni erőforrása csodákat nem művelhet. Annál is inkább sajnálatosnak kell a magyar nemzeti kultúra iránti apathiát minősítenünk, mert hiszen itt nem egyesek, nem is egy magárahagyatott társadalmi osztály, hanem ;i szomszédainkkal szemben sokat hangoztatott kulturális fölényünk hovatovább mindinkább kétessé váló megtarthatása forog kockán. 1 Ennek válságos helyzetét jellemezve, szerző több helyütt a középosztály kifejezést használja, de fejtegetéseiből kitűnik, hogy az értelmiség szűkebb csoportjára céloz. (V. ö. S:oiuhatfatvy György: „Az értelmiség válsága" c. tanulmányát. Társadalomtudomány 1924. évf. 6. sz. 4. lap.)