Társadalomtudomány, 1925 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1925 / 1. szám - Szekfü Gyula, Történetpolitikai tanulmányok. Kiadja a Magyar Irodalmi Társaság. Budapest 1924. 139. lap

28 A „liberális párt alakulás társadalmi alapjai" című^ rövid kis tanulmány főtétele az. hogy nagy liberális párt és ennek révén liberális kormányzat csakis olyan társadalomban lehetséges, amelynek politikai jogokban részes tagjai műveltségben, anyagi és szellemi képességeiben és törekvésekben homogénok (43. 1.). E tétel köré vázolja fül a szerző a XIX. századbeli nagy liberális pártok fejlődéstörténetének főbb mozzanatait, Európáról szólva, az angol speciális fejlődést, amelyből, szerinte, általános európai tanulságok nem vonhatók, szerző kifejezetten mellőzi és ismertetésében csak a kontinensre szorítkozik. A szerzőnek ezt az álláspontját nem tartjuk helytállónak; annál kevésbbé, mert hiszen az, angol liberáiizmus nem egy kiágazása, hanem eredeti alakja ennek a rendszernek.- -A száraziöldi államok liberális pártjainak fejlődésében, szerző szerint, az egyes iázisokat külsőleg a választójog fokozatos kiterjesztése jelzi. E/t a tételt a szerző a magyarországi liberáiizmus történetével is illusztrálja. A magyarországi fejlődés beteges voltát szerző abban látja, hogy a liberáiizmus két ellenfele: a keresztény irány és a szocializmus körűi nálunk az utóbbi jutott előbb uralomra. A mai társadalmi helyzetkép az, hogy liberális társadalmi osztály nincs többé sem nálunk, sem a többi nyugati államban, csak egyes liberálisok (51. 1.). A még fennálló parlamenti pártitöredékeknek nincs gyökeriik a társadalom szélesebb rétegében. A legterjedelmesebben a faji kérdéssel foglalkozik a szerző. Ennek a problémának két tanulmányt szentel: „a faji kérdés és a magyarság" (53—92. 1.) és ^.Fajbiológia vagy történeti egység?" (92—109. 1.) címmel. Az első tanulmány eredményeit' a szerző abban foglalja össze, hogy a magyar- fajról természettudományi, fajbiológiai szempontból története újabb folyamán alig lehet szó: Az eredeti ugorturk faji érzés és vele az egész faji kép már a XI.—XII. században elhomályosult és már a kereszténység felvételével megkezdődött az a történeti processus, amelynek folyamán a magyarságnak új történeti fajképe alakult ki. Ezt a konklúziót a szerző többé-kevésbbé ismert, de ebben az összefüggésben sokszor, elhanyagolt történeti adatok egész tömegéből vonja le. Fejtegetései sürán találóan és: tanulságosan jellemzi a liberáiizmus nemzeti eszméjét, amely „az embercsoportok kebelén belül ható kohéziót mechanikus módon, gépiesen konstruálta meg" (81. 1.), beérvén merő külsőségekkel (névmagyarosítás stb.). A psssihikai tényező elhanyagolásával hirtelen végbement felületes, külső asszimiláció teljes értéktelenségének számos példáját láthatjuk napjainkban az elszakított területeken, de viszont sok örvendetes példáját annak is, hogy a fojma helyett a tartalmat néző, a nemzeti kulturközösséghez tartozás tudatát ápoló társadalmi asszumiláció hatóereje mennyivel nagyobb. Tanulságosan írja le a szerző a zsidóság fejlődését is (63—65. 1.). A faji bomlásnak a zsidóságnál is megindult processzusát a vallási kötelék és az idegenektől külön- és egymással állandó együttélés megállapította, sőt visszafejlesztette. A fajilag atomizált európai népekkel szemben a zsidóság az egyetlen faji' individum. Ennek helyreállása szintén történeti fejlődés eredménye. Nyilvánvaló, bár szerző ezt nem domborítja elég élesen ki, hogy a. zsidóságnál mégis a fajbiológiai egység elve a főszempont. A zsidókérdésre újból visszatér n szerző, amidőn a magyarság faji közömbösségét kiemelve utal arra, hogy erős faji érzésű néppel szemben, amilyen a cseh vagy a zsidó, ez a? itulajdonságunk nagyon megnehezíti helyzetünket úgy kifelé, mint idebent, „összehasonlítva a